Az olvasó, a néző teljesen ártatlan?

Szerkesztőség!

Szeretném, ha felháborodásomnak, amivel nem vagyok egyedül, helyet adnának az Új Szóban. Mi, a Kis-Csallóközben született magyarok úgy hívjuk Magyarországot, hogy anyaország. Legtöbbet a magyar tévét nézzük, mert a sajátunknak érezzük. De ami most megy a legnézettebb műsoridőben, az felháborító. Mi ebben a szórakozás? A Nagy Testvér, a Claudia-show, a Való Világ. Ez a magyar nemzet szégyene! Felénk úgy mondják, hogy ezek a piros lámpás házak műsorai. Elhisszük, hogy manapság különösen szépek a lányok, a fiúk, no de ilyen alacsony az intelligenciájuk? Azok az alpári beszédek, amilyeneket tőlük hallani, elcsúfítanak bármilyen szépséget. Ezelőtt ötven évvel az állatgondozók is szebb szavakat használtak, de még a legtanulatlanabb emberek is szebben beszéltek! Hát idáig süllyedtünk? Ez volna a magyar valóság? A való világ? Mit tanul belőle az utókor? Jó volna, ha eljuthatnának ezek a sorok az illetékesekhez, s elgondolkodnának rajta, hogy változtassanak végre a műsoron, mert nekünk ez nem kell. Tudjuk, hogy a tévének ebből óriási az anyagi haszna, de mi haszna, ha erkölcsileg a béka feneke alatt maradnak? Ezt kívánná a magyar nemzet 155 év után?

Szerintünk a tévének kötelessége volna a tudomány, a kultúra, az okos szórakozás közvetítése. Ezzel szolgáljanak bennünket, erre van igényünk! Ami pedig ezekben a műsorokban megy, azt megtalálják úton-útfélen, kik azt igénylik.

Tisztelettel: R. néniTisztelt Szerkesztőnő!

Annyi minden volna, amiről írni lehetne, s most én is arról írok, ami hónapok óta beszédtéma, s ami nagyon bosszant, de el is keserít, a Való Világról. Bevallom, az előzőből sokat néztem, bár felháborított az az alpári, trágár beszéd, ami ott ment, de kíváncsi voltam a fejleményekre, kiből mit hoz még ki az összezártság. Örültem, hogy vége lett, mert ígérték, újra indul a Legyen ön is milliomos. Sajnos, csak egy-két adás erejéig örülhettem. Aztán csatornaváltás közben itt-ott belepillantottam a második Való Világba, s amit ott láttam, az csak megerősített szándékomban, hogy biztosan nem fogom nézni.

Szerintem a tel

víziónak fő feladata kellene, hogy legyen a kultúra terjesztése. Ezzel szemben – főleg az érintett kereskedelmi csatorna – csak úgy ontja a mocskot, legyen szó kabaréról, zenéről, beszélgetős műsorokról, dalszövegekről. Még a klasszikus műveket is átdolgozzák mocskos fantáziájuk szerint. Egyre jobban eluralkodik a trágár beszéd, a kétértelmű ízetlenkedés, amit még véletlenül sem enged el senki a füle mellett, sőt még lovat adnak az így jópofáskodó alá, mondja nyugodtan, úgysem vágjuk ki, ez kell a népnek... Röhögnek is rajta, mint a fakutya, ha nem a közönség, hát a nevetőgép, a tapsoló- meg ütemesen tapsol hozzá, ami külön borzalom. Annyira az ördög: a siker, a pénz, a karrier hatalmában vannak ezek a fiatalok, hogy már nem is tudják, milyen mélyre sülylyedtek. És ezt nézik úton-útfélen a mai gyerekek, akiknek szülei csak akkor lepődnek meg a nagy szabadság eredményén, amikor már semmit nem tehetnek. Mert már nem csak a nagyvárosokban terjed a drog, a nagy szabadosság, hanem falun is. Mi lesz így a jövő nemzedékkel?

Én most már csak az mtv-t és a Duna-tévét nézem, ha éppen nem olvasok.

P. Gy., Farnad

Kedves Olvasóim!

Egyetértek a fenti két véleménynyel, ezért is tettem közzé. Ugyanakkor felhívom figyelmüket, hogy a jövőre nézvést nem kívánok foglalkozni többet ezzel a témával, ne írjanak, ne reagáljanak tehát rá. A Családi Körben családi körben vagyunk, mint Haľko József írta nem is olyan rég, itt körbeüljük az asztalt egymás tekintetét keresve, s nem egymás mellett hallgatunk, elfele nézve a tévére. Nem vagyok hajlandó hozzájárulni ennek a műfajnak a népszerűsítéséhez akárha negatív véleménynyel is. Akiről nem beszélnek, csak az a halott. Megértésüket köszönve tisztelettel:

a szerkesztő

Esterházy Péter nyilatkozta néhány éve: „Persze, van mindenféle újságírás, van, amelyik szedi be és okádja ránk a híreket, de hát mi akartuk. Mert az nem úgy van, hogy valami rossz megtestesül az újságírásban, s az olvasó meg teljesen ártatlan. Azért van újságírás, mert van újságolvasás.” Ugyanez érvényes a televíziózásra és rádiózásra is. Azért vannak ilyen műsorok, mert vannak akik nézik, illetve akik bele-belenéznek. Elképzelhető, hogy én vagyok az egyetlen magyar, aki nem tudom, miről van szó. Annyira nem, hogy amikor kedves kolléganőim, kik szemben ülnek velem, egyszer arról kezdtek suttogni, hogy micsoda aljas ez a Györgyi, megfagyott bennem a vér. No nem a véleményük miatt, ahhoz mindenkinek joga van, leginkább óvatlanságuk döbbentett meg. Milyen kínos lesz nekik, gondoltam, ha szembesülnek vele, hogy szemben ülök velük. Szegények, hogy kímélhetném meg őket a kellemetlenségtől, morfondíroztam, közben hallottam, nem elég, hogy rém ellenszenves a Györgyi, de még randa is. Ki is rúgják nemsokára a házból. A házból? Egek! Hát a családom is? Lehet ez? Nem vettem volna észre semmit? Én nap nap után rovom itt a sorokat, dobozolok, mint a Tóték, pontosan betartva a margókat, rendeltetésszerűen használva a margóvágót, közben otthon meg kilakoltatnak? Szerényen köhintettem, vegyék már észre, hogy jelen vagyok, s többet tudni nem akarok. Kedves kolléganőim egyszerre mondták, hogy egészségedre, mert azt hitték, tüsszentettem, s folytatták tovább, most már hangosabban, hiszen láthatóvá vált, nem dolgozom éppen, tehát nem zavarnak. Vettem hát egy mély lélegzetet, megpróbáltam jó pofát is vágni, s megkérdeztem, gyerekek, ti most kiről beszéltek? Jaj, ez az a kis csajszi – mondta a hozzám közelebb ülő –, akit most fognak kiszavazni a házból, de különben nekem nem annyira unszimpatikus. Aha. Ekkor már sejtettem, egyelőre nincs veszélyben az otthonom, legalábbis nem beszédtéma. Ez a Való Világ, Györgyike, te nem ismered? – kapcsolódott be a távolabb ülő is, látva zavarom. Hát nem. Nem ismerem, így föl sem háborít. Engem a való világ idegesít, de az nagyon. Történetesen, hogy még két évet vettek el amúgy is megrövidített nyugdíjas koromból, így nemcsak a gyermekeim kénytelenek felnevelni magukat, hanem még az unokáim sem fognak látni. Szüleik (a gyermekeim) meg munka nélkül maradnak, hisz öregen és reszketegen én dobozolok majd a munkahelyen. Ha ugyan. Mert manapság már nem csak a mosónők halnak korán. És még ettől is jobban felháborít az a való világ, hogy félhavi fizetésemért sem tudok tizenkét éves lánykám lábára cipőt venni, mert Szlovákia szép fővárosában az egymást érő shoes-shopok egyikében sem árusítanak neki való lábbelit, ki már nem baba, de még nem nő. S bár igaz – ki is használják gyakran –, sok mindent képes vagyok megoldani, de cipőt csinálni – bár szégyellem – én sem tudok. Marad hát a lábán a tornacsuka, hiába tudjuk, mily egészségtelen. Majd elmegyünk a körzeti orvoshoz, a váróteremben összeszedünk egy-két nyavalyát, aztán fizetünk neki húsz koronát, hogy utaljon be az ortopéd szakrendelőbe, ahol megint fizetünk húsz koronát, hogy félhavi fizetésemért orvos írjon elő tizenkét éves lánykámnak egy ortopédcipőt. És káromkodni még akkor sem fogok, csak szomorúan konstatálom majd, mindenki más a Való Világot nézi, s azon háborog. Tehát akkor, ugye, talán még sincsen akkora baj.