Az Erzsébet-kor színháza

Jelentős drámairodalom csak jelentős színházi kultúrával bíró korokban, országokban jöhet létre, Shakespeare-nek ebből a szempontból is szerencséje volt, a „szűz királynő”, I. Erzsébet (1558–1603 között uralkodott) támogatta a színházi törekvéseket, udvarában is gyakorta voltak színielőadások.

A londoni színházak a City közigazgatási területén kívül helyezkedtek el, hogy ne vonatkozzon rájuk a zord városatyák szigora.

Az első londoni színház neve nemes egyszerűséggel Theatre volt, ez 1576-ban épült, ezt továbbiak követték, 1587-ben a Rózsa Színház, 1595-ben a Hattyú Színház. Ebben az időben – Londonban legalábbis – a darabokat nem vásári ripacsok, műkedvelők, mesteremberek mutatták be, hanem hivatásos színtársulatok, amelyek névlegesen egy-egy gazdag patrónus, nagyúr „embereinek”, azaz cselédségének számítottak, a társulatok nevüket is pártfogójukról kapták. Érdemes egy-két szót ejtenünk a színház közönségéről is. Színházba járni akkoriban éppoly hétköznapi szórakozásnak számított, mint ma moziba. A legolcsóbb jegyet, mellyel a színpad előtt lehetett állni – azaz a „földszintiek” feje felett nem volt tető, de ők látták legközelebbről a történéseket – a legszegényebbek is megengedhették maguknak. A színpad embermagasságú volt, hogy ne lehessen olyan könnyen felkapaszkodni rá, ugyanis a nézők messze nem voltak olyan „jól neveltek”, mint ma: az előadások alatt falatoztak, söröztek, gúnyos, trágár megjegyzéseket kiabáltak be a nekik nem tetsző színészeknek, vagy éppen étellel dobálták meg őket. Korabeli feljegyzések szerint az sem volt példa nélküli, hogy egyesek a színpadra felugorva bekapcsolódtak pl. a kardvívók párharcába.

Színház az egész világ – hangzik el az Ahogy tetszik második felvonásában. Shakespeare színháza a Globe (Glóbusz) nevet viselte, s állítólag háromezer ember befogadására volt alkalmas. Alaprajza kör alakú volt, kb. 25 méter átmérőjű; az udvar körül három szintes, fedett galéria húzódott, így középen mintegy kilenc méter sugarú fedetlen térség maradt, ebbe nyúlt bele a színpad deszkaemelvénye, melyet tető fedett, a színpad feletti mennyezetre égitesteket festettek. A háttérben belső színpad volt, felette erkély. A világítást csak a nap biztosította, ezért az előadások délután voltak; díszlet általában nem volt, vagy csak stilizált, jelzésszerű. Ez nyelvileg is megjelenik a Shakespeare-darabokban, ugyanis el kellett mondani a nézőknek, mit képzeljenek oda a csupasz színpadra: „A szép Verona tárul itt elénk” stb. A Szentivánéji álom második felvonásában Oberon azt mondja: „Látatlan vagyok“, mert a halandók nem láthatják a tündéreket, s erre fel kell hívni a nézők figyelmét, nehogy tévedésbe essenek.

A Globe a VIII. Henrik előadása közben, 1613-ban leégett, a tűzben vélhetően Shakespeare-kéziratok is odavesztek. Az épületet a következő évben újjáépítették, s a polgárháborúig működött, de 1644-ben a puritánok – akik bűnnek tartották a színházlátogatást – földig rombolták.