„Az életemben minden, ami voltam, az mind valahogy véletlenül lettem” – beszélgetés Mészáros Tünde műfordítóval

Hogyan kezdődött a fordítói pályája? Mi irányította, vonzotta ebbe a hivatásba?
Mindig rengeteget olvastam, egészen kicsi koromtól, ez mostanáig is kitart. Annak idején nem jutott eszembe, hogy olyasmit csinálhatnék, mint a fordítás. Igazából azt sem tudom, hogy eszembe jutott-e gyerekkoromban vagy kiskamasz koromban, hogy azokat a könyveket, amiket külföldi szerzők írtak, azokat valaki lefordította.

Nem gondolkoztam ezen, egyszerűen csak befaltam, és kész. Az életemben minden, ami voltam, az mind valahogy véletlenül lettem. Sok-sok kacskaringó után szintén véletlenül jutottam el oda, hogy szakfordító lett belőlem, és azt csináltam tizenöt évig.

Ezt a munkát egy idő után rettenetesen untam, és egyre erősebb volt bennem a késztetés, hogy valami kreatívabbat csináljak. Kisírtam magamnak a Kalligram folyóiratnál egy novella fordítást. Olyan jól sikerült, hogy megbíztak az első regénnyel.

Melyik volt ez az első könyv, amit lefordított, milyen élmény volt?
Az első teljes regény, amit lefordítottam, az Pavol Rankov Szeptember elsején (vagy máskor) című regénye volt, ami a Kalligram Kiadónál jelent meg. Hogy milyen élmény volt ezt fordítani, nem is tudom. Talán nehéz volt, mert kitartást igényelt, amiből bennem nem sok van. Továbbá azért is nehéz volt, mert már nem hajtott annyira a kíváncsiság, hiszen olvastam a regényt. Nehéz volt azért is, mert még nem voltak rutinjaim bizonyos dolgokban. Másrészt viszont öröm volt, hogy ott ülhetek és kreálhatom a szöveget; vagy kitalálhatom, milyenek legyenek a megoldások, hogy ez az egész regény jól hangozzon magyarul. Amikor megjött a nyomdából a könyv, az egy érdekes érzés volt – az, amikor az ember az első olyan könyvet magához szorítja, amit ő fordított le.

Milyen típusú szövegek fordítása áll a legközelebb önhöz?
Paradox módon azok a szövegek állnak hozzám a legközelebb, és azoknak a fordítását élvezem a legjobban, amelyeket általában a legnehezebbnek szoktak tartani; olyanokat, ahol a szerző egy nagyon határozott vagy különleges nyelvet teremtett. Határozott vagy különleges stílusa van. Igazából ezeket a szövegeket több szempontból is jobban szeretem, mint az úgynevezett egyszerű szövegeket. Az egyszerű szövegeknél ugyanis az van, hogy félig-meddig iparos munka, tehát bizonyos mondatokból bizonyos mondatokat, illetve bizonyos bekezdésekből bizonyos bekezdéseket, egy novellából egy novellát kell faragni. Abban is van kihívás meg öröm is; de ami nyelvteremtő, az sokkal kreatívabb.

A nyelvteremtés és a stílusnak a megtartása – azt a kihívást végig vinni, akár mondjuk 600 oldalon keresztül –, az valami egészen izgalmas. Ráadásul egy határozott stílus nagyon megkönnyíti a munkát, hiszen az ember az első 20–30 oldalon át küszködik, hogy megpróbáljon beletalálni abba a bizonyos sínbe, de ha ez megy, akkor szerintem felül erre a „stílusvonatra”, és az viszi tovább, szóval ezt nagyon szeretem.

Még egy plusz dolog, hogy az utóbbi években fordítok verseket, és nagyon-nagyon élvezem.

„Egyedüli példány… fán se nő egyforma két levél” – írja Kosztolányi Dezső az emberről. Ilyen a szöveg is, mindegyik egyedi. Melyik volt a legnagyobb kihívást jelentő szöveg, könyv, amit valaha fordított?
Erre a kérdésre azért nem tudok konkrét választ adni, mert mindegyik szöveg kihívás, mindegyik szöveg más módon kihívás. Számomra nem feltétlenül az a nehéz szöveg, ami első pillantásra úgy tűnik. Nem feltétlenül az, ahol nyelvet kell alkotni. Az természetesen egy kihívás, de azt pozitív kihívásként értelmezem, amikor ilyen típusú kreatív feladat elé állít a szöveg.Van viszont, ami más módon jelent kihívást, például az a cseh novelláskötet, amin most dolgozom, és már a befejező fázisában vagyok. Ezek egy teljesen hétköznapi nyelven, teljesen egyszerűen leírt történések.

Ez az igazi kihívás. Csak ez nem annyira kellemes, mint a másik fajta, mert itt nekem vésővel, kalapáccsal kell nekiesnem, és használható magyar szöveget kell faragnom abból, ami a cseh olvasó számára használható, úgy ahogy van; de ha én azt ugyanúgy ültetem át, akkor az magyarul élvezhetetlen lenne.

Megemlíthetek egy-két könyvet, ami igazán pozitív kihívást jelentett, és nagyon élveztem a munkát. Ilyen volt: Veronika ŠikulováMenettérti című könyve; Silvester Lavríktól a Vasárnapi sakk-partik Tisóval; továbbá Daniela Kapitáňová  híres, kultikus műve, a Könyv a temetőről, ami Samko Tále álnéven jelent meg először.

Mint elismert, kitüntetett, díjazott műfordító, mire a legbüszkébb?
Nagyon jóleső dolog az, hogyha felfigyelnek az ember munkájára, és megtisztelő, hogy a szakma ismerői éppen engem találtak akkor, abban a pillanatban érdemesnek az adott díjra. Ebben azért mindig vannak véletlenszerűségek is, például, hogy kivel van éppen az ember egy mezőnyben. Az is nagyon sokat számít, hogy jó szerzők szövegét fordíthattam, akik annyira jó szövegeket írtak, hogy ezek magyarul is szólni tudtak. Én elsősorban nekik vagyok hálás, és nekik köszönhetem azt, hogy szakmai elismerésben volt részem néhányszor.

Bognár Kinga