Ami az életben fontos

A szerző felvételei Nagyon csinos dobozka, meg kell adni, csupa kellem és báj, szín, ragyogás és flitter. Cuki. Édi. Ahogyan a műbarbi – ez a zabálnivaló – a borítón türkizkék mű fényképen, műkeretben, műszálas rózsaszín pongyolában műszobában telefonál. Műtelefonál. (Ezt úgy kell csinálni, hogy a kisujjunkat – a lilára lakkozott műkörömmel – művészi módon eltartjuk a fülünktől.) A tündéri – mondhatnánk, tündibündi – cselekmény természetesen rózsaszín szobácskában játszódik. S persze, rózsaszín toalettasztalka mellett. Tartozék gyanánt még a – szintén zabálnivaló – kiskutyus van jelen, mely neonzöld műanyag tálkából vakítóan neonfehér műanyag ebcsontot tízóraizik. A játékmező lírai alaphangját egy fess, szmokingos fiatalember ábrája adja meg, kinek tenyérbe mászóan markáns arcéle nyilvánvalóan jó nevű plasztikai sebész ügyes keze munkáját dicséri. Őreá mindösszesen 6 db nőszemély vadászik, ebből öt a szőke. Természetesen mindegyikük oly darázsderékkal, melynek látványa alig tizenéves leánypalánták tömegeit készteti majd válaszútra a bulímia és az anorexia útkereszteződésében. A hölgyemények vakítóan kék szeme nyilvánvalóan a nordikus fajhoz való tartozásukat erősíti meg, mint ahogy a felső tízezres álomcsoportbeli életvitelüket a pazarul flitterezett csipkés tüllselyem ruhácska, valamint a felülmúlhatatlan göngyölegekbe bodorított loknis hajzuhatag predesztinálja.

A gazdag fantáziára utaló játékmező térbeli formájára nézvést – ki nem találják – egy gyöngysor! Tartozékként csomag kártya tevődik a megfelelő helyre, melyek segítségével a mindennapi élethez szükséges három dolgot nyerheted meg. Tehát báli cipőt, retikült és fésűt. Bizony, értelmes ember hamar belátja, hogy ezek nélkül mai világunkban jobb, ha az utcára sem teszi ki a lábát.

Hasonlóképpen nemes a cél is, melynek érdekében gürcölünk a játék folyamán. Hisz ha a fönt említett három dolog immáron birtokodat képezi, eljő a várva várt pillanat, életed csúcspontja, midőn – műanyag bábudat az utolsó, az epekedve várt álommezőre helyezheted, s ezáltal játékbeli léted végső beteljesülést nyer, s melynek elérése után immáron elégedetten adhatod át lelkedet teremtődnek. Azaz beléphetsz – a bálba! Igen, hölgyeim és uraim, ezért a harc, a küzdelem, a hányattatások; hogy végül eljussunk a végső megnyugvás és boldogság nirvánájába: a bálterembe! Melyet természetesen – most biztosan meglepődnek – egy rózsaszín kulcs nyit.

# Persze, azért a gyakorlatban nem megy ez ilyen egyszerűen. Még elmondani is kész borzadály, mily rettenetes veszélyek leselkednek reánk ezzel az aljas és kimondhatatlanul mocskos célzattal, hogy a bálba való áhított megérkezésünket akadályozzák. Hogy csak a legszörnyűbbet említsem: ha a kutyával jelzett mezőre lépsz, meg kell állnod, mert – irgalom atyja, ne hagyj el! – túl sokáig sétáltattad a kutyuskádat! Ah, mily nosztalgia támadhat lelkünkben, hisz zsenge gyermekkorunkban nyilván oly sokan múlattuk így az időt! Hasonlóképpen mai problémát tükröz, ha a telefonos mezőre lépsz, mert ez azt jelenti – nem, nem, még kimondani is szörnyű! –, hogy túl sokáig: telefonáltál! Most képzeld, ezt a malőrt!

De ez még mind semmi. Ha immáron felszerelkeztél a báli túlélőkészlet legelemibb darabjaival, úgyis mint cipővel, retiküllel és fésűvel, és a boldogságtól visongva ott állasz végre a beteljesülés kapujában, akkor még jöhet egy valami, egy olyan dolog, a megtestesült Rémség, az amúgy is eléggé rettenetes horrorszendvics még borzasztóbb tölteléke: letörik a cipősarkad. Hogy az agy mintegy sokkosan leblokkol, és lelkünk, úgymond, szétnyithatatlanul összebicsaklik. Hát ez... erre nincs szó. Fújj, szél, szakadj meg, kárpitok, hasadjatok! Ha letörik a cipősarkad: vissza kell menned, és újból beszerezned a cipő-retikül-fésű triászt! Nem, nem lehet e tragédiát ép elmével kibírni, edződjünk bár tévéhíradókon és valóságshow-kon.

A gyártók a játékot hatéves kortól ajánlják. Csak egyetérthetünk abban, hogy ez az a kor, mikor gyerkőcünk a legfogékonyabb, s épp ideje megismerkednie a mindennapi életben abszolúte nélkülözhetetlen dolgok fontosságával. Báli cipő, retikül és fésű nélkül – ugye – nem élet az élet!