„Ameddig hagynak, én folytatom”

Mindannyian, akik ebben az évben ezt a díjat megkaptuk, Csáky Pál ünnepi beszéde szerint egyszemélyes intézményként tettük és tesszük a dolgunkat. Van ebben valami. És talán abban is, amit Csáky Pál külön kihangsúlyozott, nevezetesen, hogy mi kisebbségi körülmények között olyan színvonalon végezzük alkotótevékenységünket, hogy az nem csak kisebbségi mércével, hanem az egyetemes művészet mércéjével is mérhető. Sokat teljesítettünk a magunk területén, a munkásságunk pedig nem ragadt bele a kisebbségi létbe. Ez kedves és szép gondolat. Ami számomra külön élmény, az Csáky Pál személyemre szóló értékelése, amikor is arról beszélt, hogy tulajdonképpen akkor értette meg igazán a munkásságomat, amikor megnézte a Szabó Gyuláról készült dokumentumfilmet.

Mit jelent az Ön számára most ez a kitüntetés?

Természetesen egy nagyon komoly erkölcsi elismerést jelent. Valóban jólesik, mert olyankor jött, amikor egyébként nagyon sok csalódás és keserűség van bennem. Úgy érzem, a szemem előtt megy tönkre több mint harminc év megfeszített munkája és szervezése, a 24 éve megalakított Nógrádi Galériát ugyanis idén szervezetileg beolvasztották a Nógrádi Múzeumba. Ez így most már másról szól itt Losoncon. Nekem ezen a helyzeten túl kell magam tennem, és tovább kell lépnem. Az elismerés és az értékelő szavak mélyen elgondolkodtattak. Arra gondoltam, hogy ez nem csupán az én érdemem. Ebben a kitüntetésben benne van az édesanyám, benne van a kassai magyar gimnázium, benne egy-két ember egyetemi éveimből. Benne van Szabó Gyula és ugyanúgy benne van Kubička Kucsera Klára és mindenki, akitől tanultam és tanulhattam, mindenki, aki segített abban, hogy a munkámat elvégezhessem.

Hangsúlyoznom kell egy dolgot. A közelmúltban készítettünk egy felmérést a szlovákiai magyarság képzőművészeti műveltségéről. Ebből a felmérésből sajnos az derül ki, hogy ez a műveltség gyalázatosan alacsony szintű. Többek között nyilvánvalóan oka lehet ennek a kultúrpolitika irodalomközpontúsága is. Pedig az a képzőművészeti kultúra, amelyet mi itt évtizedeken át gyarapítottunk, bárhol a világon, bárki számára érthető, nyelvismeret nélkül is. Sokkal jobban meg kéne becsülni tehát azokat a szlovákiai magyar képzőművészeket, akik magas színvonalú munkákat készítenek, mert ők minden nyelvi akadály nélkül tudják jó hírét vinni a szlovákiai magyar kultúrának. Ez nemzetközi nyelv, nincs szükség fordítóra. Amíg van erőm és bírok, és ameddig hagynak, addig én folytatom azt, amit eddig is csináltam, vagyis dolgozni fogok a szlovákiai magyar képzőművészet érdekében.

Mik a tervei, mondjuk, az elkövetkezendő évtizedekre?

Nincs mese, most már teljes gőzzel neki kell fognom a Szabó Gyula Emlékház és Alkotói Műhely létrehozásának. Meg kell találnom a módját, hogy ez egy életképes intézmény legyen. Hiába áll a ház tele képekkel – működtetni kéne, de egy nyugdíjból lehetetlen. Meg kell teremteni az üzemeltetés gazdasági hátterét. Az emlékház funkciója az emlékek megőrzése és bemutatása, emellett azonban szeretném, ha a ház a kortárs művészet egyik szellemi központjává és alkotóműhelyévé válna. Nagyon bízom benne, hogy sikerül.

A Nógrádi Galéria önállóságának elvesztése milyen hatással lesz a losonci képzőművészeti életre, az itt kialakult hagyományokra?

Ez az élet nem lesz egészen olyan, mint azelőtt volt. A múzeum eddig sem töltötte be a szerepét megfelelően. Nem tudom, csak sejtem, kik ítélik meg ezeknek az intézményeknek a működését... Ha valaki objektíven, szigorú szakmai szempontok szerint ítélte volna meg az eddigi működést, akkor szerintem nem a galériát olvasztották volna bele a múzeumba, hanem fordítva. Ha így történt, ám legyen, a jövőben valószínűleg úgyis a képzőművészet felé billen a mérleg nyelve. Legalábbis, ami a tevékenység színvonalát illeti.

Meddig van még munkaviszonyban itt, ebben az egyesített intézményben?

Június végéig. Aztán még pár hónapig négyórás munkaidőben az akvarell triennálét szervezem. Még itt tevékenykedem, ha nem is teljes erőbedobással. Van még teendőm!