Alkotni olyan, mint lebegni

„Én egy kicsit bolondosabb típus vagyok, alapvetően optimista és vidám” A szerző felvételeRácz Noémi tavaly májusban fejezte be második főiskoláját. Először Pozsonyba jelentkezett a Komenský Egyetem Tanári Karára angol-képzőművészet szakra.

„Szerencsém volt, mert 1989-ben, a fordulat évében kerültem oda. Sok képzőművész-tanár és elismert művész jött abban az időben a pedagógiai karra, amely akkor nyílt.”

Angol szakosként harmadévben egy szemesztert Angliában töltött. „Angolt tanultam, de Oxfordban és Londonban végigjártam az összes galériát. Eredetiben látni Goyát, Grecót, Turnert... Ezek olyan dolgok, amiket látni kell, s akkor tudatosul az emberben, hogy reprodukciók alapján a tanítás nem sokat ér.”

Ezután egy évig angolt tanított a pozsonyi kereskedelmi akadémián, mert hajszál híján másodszorra sem vették fel a képzőművészeti főiskola grafika szakára. Éppen az ő neve előtte húzták meg a felvételi „választóvonalat”, ez adott neki hitet és reményt ahhoz, hogy harmadszor is megpróbálja.

„Hatunkat vettek fel. Dušan Kállayhoz jelentkeztem, mert szabad grafikát és könyv szakot együtt csak nála tanulhattam. Hatalmas tudása van a professzornak, s mindig több megoldást kínált egy-egy problémára. Mindig a mi ötleteinkből kiindulva vezetett rá bennünket a megoldásra. Nagyon sokat lehetett tőle tanulni.”

Harmadévben szintén részképzésen vett részt: a lengyelországi Poznanban mélynyomásos grafikai műhelyben dolgozhatott.

„A lengyelek egészen más grafikákat készítenek, mint mi. Úgy határozhatnám meg, hogy a szlovák grafika elbeszélő, a lengyel meg inkább festői. Hatalmas méretekben dolgoznak, olyan, mintha folyton kísérleteznének.”

Rácz Noémi több módszert is kipróbált, mégis a könyvillusztrációnál kötött ki. Ezen belül is a gyermekkönyv-illusztráció érdekli. „Ez biztosan összefügg azzal, hogy milyen az ember természete. Én egy kicsit bolondosabb típus vagyok, alapvetően optimista és vidám. Ezenkívül máig nagyon szeretem a meséket.”

Sok illusztrációja jelent meg a Vasárnap gyermekrovatában. Szinte hetente találkozhattak az olvasók gyönyörű rajzaival, s ezáltal megismerhették őt. Bizonyára ennek is köszönhette a Pedagógiai Könyvkiadó felkérését, hogy illusztrálja az elsős olvasókönyv második részét.

„Ez óriási lehetőség volt számomra. Bár akkor még nem voltam a képzőművészetin, s nem is sikerült úgy megcsinálnom mindent, ahogyan én szerettem volna, mert nagyon sokan beleszóltak. Egy könyv illusztrálásán ugyanis sokan dolgoznak, de sajnos nem egységesen. Mindenki megpróbálja átvinni a saját ötletét. Sokszor az idő szorít, s ilyenkor ez a minőség rovására is megy.”

Fokozatosan jött a többi lehetőség. Akkor már, főiskolásként, kikérhette tanára véleményét és segítségét is. Az így született könyvillusztrációkra maga is büszke, mint például a Méry Ratiónál megjelent Tüszszentő királyra és a Verses ábécére. Rácz Noémi illusztrációit a színek s a színárnyalatok érzékeny használata jellemzi.

„Nekem a vadak, vagy másképpen a fauvisták módszere tetszik leginkább, mert ők kontrasztként használják a komplementer, tehát a kiegészítő színeket. Ebből próbáltam egy sajátos színhasználatot kialakítani. A technikák közül az akrill felel meg nekem leginkább, mert gyorsan szárad, s így gyorsan tudok a képen változtatni, ha úgy érzem, hogy valamit elrontottam.”

Aki azt mondaná, hogy érezni az illusztrációin a Kállay-iskolát, annak valószínűleg igaza van. A hatás nem múlik el olyan hamar. Néhány éven belül persze halványulni fog.

„Nem érzem azt, hogy a főiskola befejezésével kész művész lettem. Egy állomása ez az életemnek, de haladok tovább. Lehet, hogy meglepő eredmények születnek majd, lehet, hogy bizarr folyamatok játszódnak majd le.”

Noémire máris nagy hatással van a kislánya, Zsófi. Bármilyen furcsa, most tőle tanul. A képzőművész, ha illusztrál, sokszor magának, a családjának vagy a gyerekének csinálja. Nem vár ölbe tett kézzel a megrendelésekre.

„Ha tetszik nekem egy mese, akkor leülök, és megrajzolom. Vagy ha kártyákat akarok készíteni a lányomnak, akkor ezt megteszem. Most például színes fakockákat csináltam neki.”

Az csak természetes, hogy képzőművész szülők gyermekeként (a papa is grafikus) Zsófi tizenegy hónapos korában rajzolni kezdett. Vonalkákat, köröcskéket.

„Megfigyeltük, hogy rettentő sok színt használ. Sőt, kevergeti is a színeket. Én nem rajzolok bele a művébe, csak a hátteret színezem ki. De mindig olyan színre, amilyet ő választott. Nagyon színes, vibráló alapok készültek, amelyek nagyon megtetszettek. Ezt fogom majd valahol felhasználni.”

A művészettörténészek azt mondják, a festészet mint kommunikáció hamarabb született az írásnál.

„Ha egy másfél éves gyerek fél órán át képes a papír fölé hajolni, az mindenképpen valamire utal. Kommunikációra – vagy velem, vagy akár kitalált angyalkákkal, akik őt körülveszik. De még nagyon az elején vagyunk.”

Mostanság kevés ideje jutott grafikával foglalkozni. Éles szerszámokkal, savval kell dolgozni, otthon erre nincs lehetősége.

„Műtermünk nincs. De az iskolában majd ki tudok nyomtatni egy-két képet, s a gyerekeknek is meg tudom mutatni, hogyan készül például a maratás. Amíg Zsófi ilyen kicsi, nem is nagyon merek otthon ilyen dolgokat csinálni. Ez későbbre marad. Akárcsak a nagyobb méretű festmények.”

Ábrázolás vagy kifejezés? E kettő keveredik Noémi művészetében. Sokszor olyan dolgok inspirálják, amelyeket mások (nem képzőművészek) meg sem látnak. Mostanság például az elégett gyufaszál ihlette meg. A színek alkalmazása pedig a hangulatától függ.

„Az alkotás tevékenysége fantasztikus érzést ad, olyan, mintha levitálnál. Egy kicsit a dolgokon kívül van az ember tőle.”

Noémi mindig megpróbálja a komplikált filozófiát leegyszerűsíteni. „Ha például a kiégett gyufaszálakat ábrázolnám, akkor benne van az emberben a tűz, a kiégés... nem muszáj, hogy konkrét vers vagy egy mástól vett gondolat legyen az alapja a képnek. Az lehet az én – néha hangosan vagy gondolatban sem megfogalmazott – gondolatom, ami ott belül forr, de nagyon nehéz kifejezni. Mert lehet, hogy ki sem lehet mondani.”

A jövőről nem gondolkozik nagy távlatokban. Persze, fontos, hogy jól alakuljon, de inkább kisebb lépéseket tervez. Sok függ a munkától.

„Manapság, az internet korszakában az ember nem annyira helyhez kötött. Egy-egy megrendelést otthon is el lehet végezni. De Kassa mindenképpen biztonságot nyújt nekem, hiszen ebben a városban születtem és nevelkedtem. Itt éltek a nagyszüleim is. Hangulata van. Azt hiszem, mégsem jelentene túl nagy problémát, ha el kellene költöznöm innen. Ha a jövő csak annyit hoz, hogy lesz egy műtermem, és ott alkothatok, még ha nem is kerülnek kiállításra a dolgaim, az is kielégítene. Meg ha a diákjaim többsége elér valamit az életben, attól is jól fogom magam érezni. Többen megkérdezték, hogy ugye könnyebb a rajzot tanítani, mint az angolt. S én azt feleltem, hogy egyáltalán nem. Mert az osztályban minden gyereknek ugyanazt a nyelvet kell megtanulnia, legfeljebb a beszédstílusuk lesz eltérő. Míg a képzőművészetben nem azt akarom elérni, hogy egyformán rajzoljanak. Azt akarom, hogy mindegyik a saját jellemét – erőszakosságát, vadságát vagy finomságát – adja bele a képekbe. Már rögtön az elején. A rajzaiknak legyen egyfajta kézírása. Ne legyen benne felismerhető az én kézírásom. Csak heten vannak, de körbe-körbe, minden gyerekkel külön kell foglalkozni. Mindenkiből kihozni azt, ami rá a legjellemzőbb. Ha ezt elértem, akkor elégedett leszek.“