„Áldani kell a ködöt is...”

Ady (1877–1919)... hogy megérezzük, megérezhessük a lelket maró és szentté tisztító szenvedélyed ránk ömlő nedvét, hogy az akarat, a küzdés, tűz, amely benned lakozott és rendszeresen felszínre tört, mint vulkán, hogy izzó lávaként égessen el mindent, ami az embernek rossz, ami a magyarnak rossz, mindent, amit kitermelt a gonosz, a sátáni, a szeretetet máglyán égető és ily módon ünneplő világ.

Velünk vagy, hogy a benned szűnni nem akaró, fortyogó, lüktető vágyból egy kicsit ránk testálj, az elvágyódásból, el innen, máshová, Érdmindszentből Zilahra, Zilahról Budapestre, onnét Nagyváradra, Nagyváradból Párizsba, ó Párizs (!), el innen, hogy elvágyódhassunk Dunaszerdahelyről Pozsonyba, Pozsonyból Prágába, onnét Budapestre, Budapestről Nagyváradra, ó Nagyvárad (!), el innen máshová, ahol a múlt, az örökség tisztelhető, a tisztelet és becsület még értelmezhető, ahol a szó maga a szabadság, ahol a tett mindenkor épít, emel és felmutat, ahol az igazat igaznak mondják, ahol a félelem, a gyávaság, a nemtörődömség, a közöny állatkertlakók, mazochista, éretlen lelkeknek mutogathatók, hogy ránk testálj egy kicsit a vágyból, a visszavágyódásból, hogy visszavágyódjunk Párizsból Zilahra, vagy épp Nagyváradról Dunaszerdahelyre, hogy visszavágyódjunk, vágyódhassunk haza, a rég- s a közelmúltba, a soha nem tudni mitől és miért szennyezett, mocskos mindennapokba, vissza a megaláztatásainkhoz, a megtörettetéseinkhez, vissza az önző kéjből taposókhoz, az agyontaposásaink helyszínére, ahol megérezzük, ha verik a sok talpat, ahol menetel rajtunk, mint fegyelmezett katonaezred, a butaság, a meg nem értés, a felelőtlenség, az éltető hitet elárulók hada.

Felkeltél, hogy velünk legyél, hogy a vért pezsdítő és rontó szerelem, amely benned oly erősen munkált, megérintsen minket is, hogy mi se ússzuk meg, hogy elmondhassuk, mint ahogy, Te elmondtad, „...nem bántam meg semmit!” Szerelem nélkül vak a világ, szárny nélküli madár, szirom nélküli virág. Azt mondod, hogy kell Léda, Ada, Mylitta, Zsófia, Csinszka, hogy kelljen Júlia, Kató, Lilla, Laura, Mária, Flóra és a többiek, hogy a szenvedély beteljesüljön, hogy kikupálódjunk szeretetből és szenvedésből, hogy éltünkben felszállhassunk és földhöz verettessünk, hogy szívet tépően, gyomrot szaggatóan, kiúttalanságba taszítottan fájjon a másik hiánya, s ha azt megleljük, királlyá és bohóccá, puha, meleg, kedves mackóvá és játékos, törékeny pillangóvá változhassunk.

Itt vagy köztünk, hogy megteljünk mi is Isten-szerelemmel, hogy nekünk is álmunk legyen Isten, hogy megtapasztaljuk a karácsonyt, a szűzi szeretet Isten-voltát mint ahogy az neked sikerült, hogy bűnösként kívánjuk a bűntelenséget, hogy múlandóként higgyük a múlhatatlanságot.

Apám, amikor a világra jött, hogy szeretve megszenvedje mindazt, amiről hírt adtál, Te már a temetőben béreltél öröklakást. Nem vártad meg, s azóta egy emberöltő telt el. Apám tisztességes, jó humorú ember volt, tavaly nyolcvannégy évesen temettük el, mégis ismernetek kellett egymást, mert általad, de Őtőle tanultam: áldani kell a ködöt is! „Minden bölcs és törvényszerű az életben. A köd is...”

A Szlovákiai Magyar ĺrók Társasága elnökének beszéde. Elhangzott tegnap Budapesten, az Ady Endre halálának 85. évfordulóján a budapesti Kerepesi temetőben megrendezett Ady-zarándoklaton. Az emlékünnepségen részt vett többek között Kalász Márton, a Magyar ĺrószövetség elnöke, Pomogáts Béla, az Illyés Közalapítvány elnöke, Tőkés László királyhágómelléki református püspök, Barabás Zoltán nagyváradi költő és Barak László költő, a Szlovákiai Magyar ĺrók Társaságának választmányi tagja.