A varjúbirodalom

A tölgyfa lombjai között ágacskákból épített fészkében varjúmama várta fiókái születését. Ó, milyen boldog volt, mikor meghallotta a gyenge hangocskát és a kocogtatást a tojáshéjon. Másnapra felrepedtek a tojások és nedves pihéjű fiókák bújtak a testéhez. Varjúmama gyöngéden félrehessegette őket, mert a fészek puha alján még egy egész tojás feküdt mozdulatlan. Megforgatta karmával, hallgatózott, majd csőrével lyukat vágott a tojáshéjon. Végre megmozdult a kis feketeség, és anyja segítségével kibújt a tojáshéjból. Varjúmama sietve elrepült, hogy az éhes kicsiknek begyében ennivalót gyűjtsön. Gilisztát, lárvát, apró bogarakat. Az utolsó jövevény gyengébb volt a többinél, őt babusgatta a legtöbbet. Később varjúmama dióbelet is hozott. Ez volt ám az igazi csemege! Nem tudtak betelni vele. Még a legkisebb is azt károgta, még, még. ĺgy telt az idő. Mire beköszöntött az ősz, felnőtté váltak, már külön utakon repültek. A legkisebb varjú épp egy diófára szállt le. Dió, károgta örömmel, és arra a sok-sok dióra gondolt, amit kicsi korában varjúmama hozott neki. Elhatározta, hogy minden diót összegyűjt, amit talál, és elteszi télire, mikor csapatba verődve mindnyájan együtt lesznek. Csőrébe kapott egyet s már repült is vele. Hova, hova gyűjtsem, tépelődött? Ekkor meglátott egy szép kis tisztást. Ide elfér az egész varjúnépség, gondolta, és letette a diót. Óvatosan körülnézett, félt, hogy valaki meglátja, ezért inkább bekaparta a földbe. Szinte óránként fordult. Az öröm, hogy majd adhat, megsokszorozta erejét.

Mindennap így szorgoskodott, míg egyszer arra ébredt, hogy mindent fagyos fehérség borít. Jaj, jaj, siránkozott a varjú, hogy az ajándékhoz sehogy sem férhet így hozzá. Majd kikeletkor, ha eljön a jó idő, határozott szomorúan a varjú, majd akkor szétosztom. Javában sütött már a nap, zöldült a fű, mikor így szólt a társaihoz. – Gyertek, gyertek ajándékot adok nektek – károgta. Mint egy nagy fekete felhő, repült a sok varjú a tisztás felé a vezetőjükkel. De a tisztás eltűnt. A földbe rejtett dióból sűrűn egymás mellett diófacsemeték nőttek. Diófaerdő, károgták csodálkozva a varjak, és boldogan gondoltak arra, hogy a fák terméséből mennyi varjú csemegézhet majd. ĺgy szerzett egy egész birodalmat a legkisebb varjú a varjúnépnek.