A Szentírás nem csak imára buzdít

Hajnali három óra a hideg-rideg kassai vasútállomáson. Több a hajléktalan, mint a várakozó utas. Rendőrök cirkálnak, igazoltatnak, menetjegyet kérnek. Ápolatlan külső, kopott cipő, viseltes ruha ok az ellenőrzésre.

Hajnali három óra a hideg-rideg kassai vasútállomáson. Több a hajléktalan, mint a várakozó utas. Rendőrök cirkálnak, igazoltatnak, menetjegyet kérnek. Ápolatlan külső, kopott cipő, viseltes ruha ok az ellenőrzésre. Ápolt bajuszos, tiszta kabátos, sporttáskás, sportsapkás fiatal férfit például eszükbe sem jut gyanúsítani. A sportos eleganciával öltözött pasas a rendőrök távozása után fesztelenül szóba elegyedik a többi hajléktalannal, szemmel láthatóan régi ismerőseivel. Vagyis inkább: sorstársaival. Csak ő már elsajátította az álcázás művészetét.

Szeles, zimankós decemberi éjszakába fúrja magát a zümmögő autóbusz. A taize-i zarándokok törődött félálomban zötykölődnek át Szlovákián, majd Pozsony után tovább, Ausztriába. Két-három óránként szünet, amit még a legálmosabbak is igyekeznek kihasználni egy kis nyújtózásra. Majd harminc óra kicsit sok a még oly kényelmes autóbuszban is. A „sógoroknál” ónos eső, dara, havas eső és egyéb kényelmetlen csapadékok hullanak, de az autópályák tiszták, épp csak nedvesek. Kicsi, barátságos, világos és meleg benzinkutak és út menti vendéglők. Gazdagság és rend, mely utóbbit még erősen tanulnunk kell, akárhogy húzkodjuk is a szánkat. A hajnali nap már Franciaország útjain derülne ránk, ha volna egyáltalán esélye áttörni a mindent beborító ködön és szürkeségen.

A szokásos megérkezési-elosztási zűrzavar, ami minden Taize-találkozóra jellemző, de a szervezés igazán példás. Még a metrójáratok sem elviselhetetlenül túltömöttek. (Nem úgy, mint a tavalyi budapesti találkozón, ahol kisebb incidensekre is sor került az egy bizonyos réteghez tartozó hű, de öntudatos budapesti bennszülöttek és a vidám tülekedő lengyelek között.) A sorban előttem kolbászszagú hátizsákot viselő leányzó, egy csoportvezető a korlátba kapaszkodva kiabál kétségbeesetten, és mutat egy nagy fekete utazótáskát: ki cserélt el egy ugyanilyet? A választ sosem tudjuk meg, a tömeg sodor. Elosztanak és újra elosztanak, ebéd- és metrójegyet, térképet kapunk, na, menjetek. Kis gótikus templom parókiáján tea és kalács, ijedt kis tanakodások: vajon hová kerülünk, jaj, hogy fogunk beszélgetni és miről, és...

Antony, Párizs szatellitvárosa, órás utazás a központtól. Madame Cuvallier, nyolcvannyolc éves, mindamellett igen energikus hölgy. Kommunikációs zavar egyből kizárva, mert a kies Csehszlovákiából származik. (Volt egy ország, régebben.) Eljött egy évre franciát tanulni, aztán itt ragadt néhány évtizedre, mert szerelmes lett egy fess francia fiatalemberbe, az meg viszont. Ilyen egyszerű ez. Takaros kis villában éldegél, régi bútorok, festmények, ódon Steinway zongora és hipermodern CD-lejátszó társaságában, de korántsem fényűző módon, nem. Máris tálal, kis francia ebédhez természetesen. Őő..., nevezzük zöldséglevesnek, csak tartalmasabb. Narancsszín mártásban ecetes sampinyongomba, világosabb szószban kis rákok. Bagett, természetesen. Kenyérbe sütött vegyes húsvagdalék, krumplikarikák, párolt-pirított, vékony zöldbab. Kevés bordói bor, gyümölcssaláta és persze sajt, édeskés, melyhez külön sajtkést hoz Olga néni. Aki mesél és beszél, érdekesen, színesen és nyelvtanilag helyesen. Mosogatni nem enged. Mindannyian ilyenek szeretnénk lenni nyolcvannyolc éves korunkban.

Este az óriási Expo-csarnok megtelik zarándokokkal. Igen, sokaknak olcsó turisztikai lehetőség, igen, sokan kihagynak egy-két közös programot, de reméljük, az Úr nem sújtja túl súlyos büntetéssel e szerencsétlen eltévelyedetteket. Hisz a Szentírás nem csak imára buzdít, hanem az élet szépségeinek okos élvezetére is. És mennyi szépséget kínál e nagyváros, Európa lüktető szíve... Több száz méteres sorok az Eiffel-torony pilléreinél, a Notre Dame-nál. A Louvre-ról nem is beszélve... Itt a legtöbb látogató beáll egy tömött sorba, lökdösődve eltolong a Mona Lisáig, ott még nagyobb tülekedés, szűnni nem akaró fényképezőgép-csattogtatás, rohantában. Az emberáradat elől vörös kötélkordon és egyenruhás hölgy védi Leonardo festményét. A földön papír és szemét, sőt műanyag palackok. Most mondják, egy múzeumban! Mona Lisa mosolya szomorú, az egyenruhás hölgy arca felváltva megvetést és riadalmat tükröz, a mester meg foroghat a sírjában. Ő, aki „latrina-embereknek” nevezte a semmit létre nem hozó, zabáló-ürítő biológiai gépeket..., és most itt tolong előtte mind, akinek a büdös életben semmilyen kapcsolata nem volt a művészettel, és valószínűleg nem is lesz...

A taize-i zarándokcsoport roppant vidám társaság. Csak úgy megállnak bárhol, utcán, metróban, mindegy, zenélnek és énekelnek. Sápadt kis szőke hölgy tanít valami nagyon bonyolult táncra szurokfekete fiatalembert. Szól a gitár, dob pereg, furulya és szájharmonika zeng, szóval csupa olyan holmi, amit könnyű hordozni. A jó párizsiakat csöppet sem látszik zavarni az olykori hangoskodás. Ifjúsági találkozó ez, még ha keresztény is, csak kevesebb az alkohol meg a balhé.

Párizs, a divat városa. Szinte meghökkentő az a szerény igénytelenség, ahogy az itteniek öltözködnek. A szilveszteri utcákon se papírtrombita, se konfetti, se petárda, se részeg ordítozás. Utcai zenészek igen, de nem botladozó ujjakkal tapogatják hangszerük nyakát, hanem Dongó-szonátát és Mozartot játszanak. Még a fél kézzel tüzes rock and rollt pengető enyhén spicces öreg néger mandolinos is pazar mesterségbeli tudásról tesz tanúbizonyságot.

Éjfélkor tábortűz gyúl a kicsi gótikus templom előtt, pezsgődurrogtatás, vidámság és hacacáré, mint rendesen. És másnap, immáron 2003-ban, csomagolás és Olga néni pityergős búcsúztatója. Rokonaihoz utazik, Isten áldjon, drága öreg hölgy. És hogy ne maradjunk újévi ebéd nélkül, „beosztanak” minket egy francia-kameruni hatgyermekes családhoz. Sportos gyerkőcök, összedzsúdóztak már egy rakás érmet és kupát, a két idősebb nővér már döntőben is összekerült a francia bajnokságban. Ngele úr, a házigazda szerény italkészletet rakosgat az asztalra. Kis whyski, gin, sör, bor, pezsgő, néhány fajta üdítő, szóval semmi különös. Ngele úr az Eurodisneylandben dolgozik, meg is invitál mindjárt mindanynyiunkat, látogassuk csak meg nyugodtan, ingyenes belépés biztosítva. Majd valódi kameruni cukornáddal kínál – nemrég volt odahaza, pár ezer kilométerre –, ami eléggé érdekes gasztronómiai élmény közép-európai gyomornak. Aztán aprócska szendvicsek, néhány tállal, meg kis sajtos valamik, de van köztük hal ízű, és mintha mákkal lenne beszórva, csak nem az. Döcögős, de azért eléggé szapora angol nyelvű társalgás kezdődik, míg meg nem érkezik a lazac. És – igen! – a „nem”! Képzavarról szó sincs, a „nem” kínai étel, töltött káposztára emlékeztet, csak rizs helyett cérnametélt van benne, meg húsos... ő, izé, szóval húsos. Salátalevélbe tekerni, kézzel enni, egy igen csípős mártásba mártogatva – hangzik az utasítás, majd érkezik a libamájpástétom. Na most kéne lefeküdni egy-két órácskára, de máris az asztalon a birkacomb és mellé – talán körítésnek – egy egész sült pulyka. Tán meg lehet érteni, hogy az eredeti kameruni módra készült sült nyuszit már nincs erőnk megkóstolni, sem a tejszínes mártással nyakon öntött spenótkockákat. Desszertnek is megelégszünk néhány fajta sütivel, tortával, cukorkával és csokival. Sajtból is csak három fajta volt, most mondják. Legjobb lesz, ha átvesszük a részünkre készített úti csomagokat, és távozunk. Ngele úr enyhén bávatag arckifejezésünket látva szükségét érzi némi magyarázkodásnak: perszehogy nem mindennap étkeznek így, hat gyerekkel, naná, de egyszer egy évben talán meg lehet engedni. A család apraja-nagyja lekísér minket a kocsihoz. (Mert persze nem engednek metrózni.) Mivel tudnánk mindezt viszonozni? Tudjuk-e egyáltalán valaha is? Befogadni családunk körébe teljesen idegen, más bőrszínű, más kultúrájú embereket?

Az autóbuszban kölcsönös élménybeszámoló, megtudjuk, hogy nem mindenkinek volt ilyen szerencséje vendéglátóival. Voltak, akik a négy éjszakát fűtetlen helyiségben töltötték, és házigazdáik egyáltalán nem csináltak gondot a vendéglátásból. A négy nap mindenkinek egyformán rohanós és lábfájós volt, de azért megvan az Eiffel-torony, a Diadalív, a Cacra Coeur és a Montmartre, van trikó, bögre és kulcstartó..., az elpilledt zarándokokkal teli autóbusz ismét átzötykölődik Franciaországon és Ausztrián, majd belefúrja magát a hideg-rideg, kicsit szemetes, kicsit szürke szlovákiai valóságba. Valami láthatatlant is hoztunk magunkkal, talán kis plusz erőt, csekélyke pozitív töltést, hogy ha lassan is, de legyen erőnk változtatni a ridegségen-hidegségen, szürkeségen és szemetességen...

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?