A Stranger Things-finálé, avagy egy korszak vége

A Duffer-fivérek, Matt és Ross igazi nagy mesélők, akik nemcsak megírták ezt a 80-as években játszódó, sci-fi és fantasy elemeket tartalmazó sorozatot, hanem legtöbbször a rendezői székben is ők ültek, olyan neves szakemberekkel váltakozva, mint Shawn Levy vagy Frank Darabont – de a negyedik évad két epizódját például a magyar Antal Nimród rendezte. 

A szörnyekkel való harc mellett a forgatókönyvben nagy hangsúlyt kapott a több generációt képviselő szereplők közti kapcsolat bemutatása is, ami ebben a műfajban meglehetősen szokatlan. Nemcsak a nézők, hanem a stúdiók számára is. Dufferék ugyanis sokáig házaltak vele, míg végül a Netflixnél kötött ki ez a fura sorozat, amely nem gyerekeknek való, mégis gyerekek a főszereplői, és amely két párhuzamos világban játszódik. A másik, az Upside Down (zseniális a magyar fordítás: Hellyel lefelé) ugyanolyan, mint a miénk, csakhogy ezt sötét erők uralják. 

Az első évad hatalmas siker lett 2016 nyarán, és a követő csaknem tíz évben még négy készült – gyakran mozifilm hosszúságú részekkel. A szilveszterre időzített, több mint kétórás finálét annyian indították el egyszerre az egész világon, hogy percekre lefagyott a Netflix. Az ötödik évad jelenleg is 73 országban vezeti a nézettségi listát.

A záró évad korábbi részeiről itt írtunk. Most pedig nézzük a bevezetőben feltett kérdéseket. 

Elvárások teljesítve

Dufferék nekem nem okoztak csalódást, még akkor sem, ha Tizi és Vecna harca furára sikeredett, a korábban a levegőben vonagló Elmenyúzó testet öltött, gigantikus pókká vált, amelyet a srácok lazán „lecsúzliztak”, és senki nem halt meg közülük. Azzal is meg tudok békélni, hogy a főszereplő sorsa nyitva maradt, vagyis mindenki azt hisz, amit akar. A választás lehetőségének fontossága egyébként is sokszor elhangzik az ötödik évadban. 

A végső csata utáni mintegy ötven perces lezárást sokan kritizálták, de én a magam részéről nem tartom túl hosszúnak, mert a Duffer-tesók szépen elvarrják a szálak többségét, a fő karakterekre fókuszálva. Mindet azonban nem sikerült. Nem is sikerülhetett, mert túl sok történetszálat nyitottak a négy évad során. Ezért a bemutató utáni napokban több interjúban magyarázták, mit hogyan kell értenünk. Ezeket ki-ki elolvashatja, nem húznám az időt, inkább elmondom, mely pontokon maradt bennem némi hiányérzet. 

Hogy is van ez? 

Az utolsó rész forgatókönyvébe becsúszott pár zavarba ejtő elem. Például a bonyolult (és kissé megkérdőjelezhető) fizika miatt a sorozat elkanyarodott a sci-fi irányába, talán feleslegesen – maradhattak volna a fantasynál. A katonaság ábrázolása olyan, mintha az amerikai hadseregbe 80 alatti IQ-s idiótákat válogattak volna össze. Tulajdonképpen az egész katonai jelenlét egy lélektelen kliséhalmaz, ahogy Dr. Kay is egy rendkívül rövidlátó kliséfigura. A sérült szemű, elrabolt katona ugyebár jelentette főnökének, hogy Hopper és Tizi megölte 4-5 társát. Azt is látjuk, amint Nancy lepuffant jó pár amerikai katonát a teherautó tetejéről. Kay viszont nem vonja felelősségre őket, amikor a végén kijutnak a Hellyel lefeléből. Bármilyen reális megközelítés szerint egy ilyen kaland után életük végéig a titkosszolgálat börtönében sínylődnének a csapat tagjai. Ehelyett a katonaság csak úgy eltűnik Hawkinsból. (Dufferék annyi magyarázatot fűztek ehhez egy interjúban, hogy már nem volt rájuk szükség.) 

Azt se tudjuk meg, mi lett a terhes nőkkel. (Kay valószínűleg azért akarja elkapni Tizit, hogy beadhassa nekik a vérét, hiszen Kali vérétől „haldokoltak".) Az a legzavaróbb, hogy Dr. Kay tudomást sem vesz Vecnáról, aki viszont minden nyilvántartás szerint már működött, mint véradó. Szóval ezek a kérdések nyitva maradtak. 

A gyermekkor vége

Számomra a legpozitívabb élményt épp a hosszú lezárás hozta, csúcspontként Dustin érettségi beszédével. Mert – nyilván sokakkal együtt - pontosan így éltem meg én is a felnőtté válást. Senki nem kérdezte, készen állok-e rá, hogy addigi életemet hátrahagyva, egy „időkapun” átlépve becsörtessek az ismeretlenbe – ami ijesztőbb, mint a demogorgonok, demokutyák és demodenevérek együttvéve. 

Mert annak ellenére, hogy kétségbeesetten szeretnénk felnőttek lenni, nem akarjuk elveszíteni az ártatlanságunkat, amit a felnőtté válás folyamata úgyis elvesz tőlünk. Amikor hátat fordítunk a gyermekkornak, rettegve, de izgatottan várjuk a jövőt, miközben fájdalommal tölt el annak tudata, hogy soha nem térhetünk vissza. Egy idővonalat egy másikra cserélünk. 

A Stranger Things fináléja tökéletesen ragadja meg eme csöndes számvetés pillanatát. Az igazi horror nem a szörnyekkel való harc, hanem annak a felismerése, hogy a gyerekkor - engedélyt sem kérve – lezárul. Azért lépünk egyet előre, mert muszáj, és tudjuk, hogy valami lényegeset hagytunk magunk mögött. Ez egyszerre gyönyörű és lesújtó érzés. 

A főszereplők a szemünk előtt nőttek fel. Nemcsak a karakterek, hanem a gyerekszínészek is. Az utolsó jelenetben ugyanazt a Dungeons & Dragons nevű játékot játsszák a pincében, mint az első rész elején. Amikor a végén egyesével felteszik a polcra a dossziéjukat, érezzük, hogy a színészek is búcsúznak a karakterüktől. Eredetileg ezzel zárult volna a Stranger Things, forgatás közben azonban Dufferéknek támadt egy új ötletük. 

Amikor Will, Lucas, Dustin és Mike, valamint a hozzájuk csapódó Max felmennek a pincéből, leviharzik egy gyerektársaság, Holly és Derek vezetésével, akik nagy izgalommal újrakezdik a társasjátékot. Ez bizony zseniális húzás volt a legvégére... 

A Stranger Things történelmet írt a Netflixen. Számos szempontból is lehetne még elemezni ezt a történetet, amely nyilván sokáig foglalkoztatja még a rajongókat – annál is inkább, mivel Dufferék már a spinoff-on dolgoznak. Mi a zenei szempontokat is rendkívül érdekesnek tartjuk, ezért legközelebb a sorozatban szereplő dalok jelentőségével foglalkozunk majd.