A Shakespeare-kultusz Magyarországon

„Shakespeare elismerése egy darab civilizáció” – írja Jókai Mór. Petőfi azt állítja: „Shakespeare egymaga a teremtés fele.” Vörösmarty pedig nem kevesebbet mond, mint hogy „Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteratúrának is felér legalább a felével.”

A korai – de nem csak a korai – angliai Shakespeare-recepcióban, s a nyomában, némi német közvetítéssel megszülető magyarban hamar túlsúlyba kerültek azok a megszólalások, melyek már-már a transzcendensnek kijáró, vallásos tisztelet hangján magasztalták a nagy írót. Sőt, ezek a szólamok csakhamar elnyomtak minden egyéb hangot. Akiről azt írják, hogy „nekünk minden darabja egyformán kinyilatkoztatás, amelyben sarulevetve halljuk az emberiség és a költészet örök törvényeit”, arra óhatatlanul isteni fény vetül. Dávidházi Péter ennek a glóriának próbál utánajárni. Dávidházi feltételezi, hogy „Az irodalmi kultusz rendező elvvé választott metaforájának fényében így lesz a normafeladó kritikai kivételezésből és vallásos nyelvezetből theodicea, a Stratfordba utazásból zarándoklat, a szilánk lefaragásából ereklyetisztelet, a hamisított okmányokból apokrif iratok, a drámaíró születésének évfordulójára rendezett többnapos ünnepségből rítusokban gazdag kultikus fesztivál.” ĺme, egy vallási kultusz minden kelléke. A szerző szerint a magyar Shakespeare-befogadás ugyanígy kultusztörténeti korszakokra osztható.

Ezek pedig a következők:

1. a beavatás kora (kb. 1776–kb. 1840)

2. a mitizálódás kora (kb. 1840– kb. 1864), ekkor teljesedik ki a vallási nyelvezet

3. az intézményesülés kora (kb. 1860–kb. 1923), amikor is megalakul az első Shakespeare-bizottság (1860), megteremtődnek a magyar nyelvű korpusz létrehozásának optimális feltételei; 1907-ben létrejön a második Shakespeare-bizottság, útjára indul a Magyar Shakespeare-Tár.