A népzene élő öröksége a kicsik nyelvén

A népdalok ugyanis kultúránk legősibb lenyomatai. Aki úgy szólítja meg a gyerekeket, hogy közben hű marad a Kárpát-medence gazdag népzenei hagyományához, az nemcsak zenei élményt nyújt, hanem oktatói és identitásformálói feladatot is végez. A mindenhonnan áramló digitális zaj és a mindent bekebelező globális popkultúra korában egyre fontosabb a népzene jelenléte a gyerekek életében. 

Már az album címe is telitalálat: Sárirom. Jól hangzik, de senki nem tudja,, mit jelent – a martosiak kivételével. Izgatott nyomozásra ösztönöz gyereket és felnőttet egyaránt. Korpás Éva így magyarázta a szót egy interjúban az atempo portálon: „A martosi böjti leánytánc, a pilikézés egyik dallamának ritmikus, állandóan visszatérő szavacskája, amelyben a sárirom szócskával, majd a sárgaliliom kifejezéssel is ugrólépés párosul. Ez egyfajta játékosságot sugall a táncban is a sima futólépéseket megszakítva. Ezért is jött nekem a cím. Játékos, sejtelmes, izgalmas, üde.” 

A kulcsszó a játékosság, a „civilben” zenepedagógusként tevékenykedő komáromi énekesnő jól tudja, hogy ezzel kerülhet közel a célközönséghez. És ahogy magát a sárgaliliomot is meg kellene tanítanunk felismerni odahaza, az otthoni környezetben, még mielőtt a biológiaórán átrobognak rajta a srácok, a zenei ízlésüket is úgy kellene alakítanunk szülőkként, hogy mélyen beivódjanak az új tapasztalatok: a ritmus, a szövegek, a zenéhez kötődő mozgás, és közben észre se vegyék a pedagógiai célzatot. Ez a lemez szerintem abszolút alkalmas erre. Elsősorban azért, mert nem igyekszik tanítani – szórakoztatni akar. Népdalokat, gyermekjátékokat és mesés motívumokat sző egybe, amelyekben ott lüktet évszázadok tudása, humora és bölcsessége. Vagyis nem passzív hallgatásra készült, hanem együtténeklésre, táncra, teljes megélésre. Ráadásul a népdalokban felbukkanó archaikus nyelvezet, a tájnyelvek, a régies kifejezések megismertetése nem csupán nyelvi játék, hanem a nyelvi tudatosság fejlődését is szolgálja. 

Mai, globalizált kultúránkban a gyermekek egyre nehezebben találják meg azokat a kapaszkodókat, amelyek segítségével kialakíthatják saját kulturális identitásukat. A Sárirom című lemez nem egy nosztalgiaprojekt, hanem a jövőnek szól: annak a generációnak, amelynek már természetes, hogy okostelefonról hallgat zenét, de talán kevesebbet találkozik élő zenével, énekkel, közös játékkal. Korpás Éva interpretációja segít abban, hogy a gyerekek a népzenét ne „múzeumi tárgyként”, hanem élő, használható örökségként éljék meg. És azt már talán felesleges is mondanom, hogy ha a népzene beépül az eleve mindenre nyitott gyermek hétköznapjaiba, azzal nemcsak zenei tudást kap, hanem egy közösséghez való tartozás élményét is.

Korpás Évát remek zenészek kísérik, kiemelkedik közülük a Kor-Zár együttesből megismert, több hangszeren játszó Madarász András, aki hol lírai gitárpengetéssel kíséri a dalt, hol folkosan játszik, hol pedig kobzot ragad. Az Egyszer szép lányokban Korpás Éva kis tanítványai (Korpás Réka, Lakatos Lili, Pákozdi Dorina, Szabó Júlia, Zsoldos Viktória, Babos Luca, Cserge Rita, Fodor Villő, Kányai Franciska, Kopsa Boglárka, Szeles Chloe) kapnak teret, úgy, hogy az énekesnő meg sem szólal, hagyja őket kibontakozni. Itt hagzik el a „sárirom“ és a „sárgaliliom” is, jópofa csajos csipkelődés közepette. El sem tudom képzelni, mekkora élmény lehetett a szép hangú kislányoknak a stúdiófelvétel. A következő számban már Korpás Éva énekli finom gitárkísérettel és Sipos Dávid szaxofonszólójával megspékelve a fő motívumot, a lányok csak vokáloznak – új értelmezést kínálva a dallamnak, amely a végére alaposan begyorsul, szinte táncba hív. 

„Tegnap virradóra megcsípett egy bolha, sej, megcsípett egy bolha, ott maradt az orra” – kezdik rá a tanítványok tanárnőjükkel együtt a Pletykás lányok című a capella dalban, amelyet finoman megspékeltek a stúdióban, egymásra rétegezve a szólamokat- hogy még izgalmasabb és modernebb legyen. A következő dal „Összegyűltek, összegyűltek az izsapi lányok….” a ritmusokra épült, majd egy újabb éles váltással (Le az úton, le, le, le) némi bossanova úszik be, Sipos Dávid újabb remek szaxofonszólójával. Majd a Hídló végén közvetkezik, teljesen más ritmusban. 

Nem sorolom tovább, de ennyiből is látszik talán, hogy az album hangszerelése nemcsak változatos, gazdag és leleményes, de edukatív is, tele humorral és finom megoldásokkal. A szülőket jazzes futamok lepik meg, a kicsiket pedig tartalmasan elszórakoztatják a zenészek. Ha egyáltalán létezik még a „családi album” meghatározás, akkor a Sárirom mindenképpen ide tartozik: együtt hallgathatják kicsik és nagyok. A kicsik (szerintem) négyévestől kb. tizenkét éves korig – mert később úgyis beszippantja őket a popzene –, a felnőtteknél nincs korhatár. 

Korpás Éva – aki a borítón Korpás Évi néven szerepel, hogy még közelebb engedjék őt magukhoz a gyerekek – elsősorban azt igyekszik megmutatni, hogy a hagyomány nem önmagáért való. Ahhoz, hogy éljen, újra kell élednie – új emberekben, új helyzetekben, új közösségekben. Az énekesnő a már idézett interjúban azt is elmondja, hogy vélhetően ez az utolsó kézzel fogható CD-je, mert már nem látja értelmét a fizikai formátumnak abban a korban, amikor két kattintással bármi elérhető a zenemegosztókon. Ez főleg a bookletekért felelős Molnár Jacqueline alkotásai miatt fájó tény, már csak ezek miatt a rajzok miatt is megéri pénzt áldozni a CD-re. És persze azért is – jegyzem meg halkan –, hogy a gyerekek megtanulják tisztelni a zenét, amely nem csak úgy a „felhőből” jön ingyen, hanem sok elhivatott ember munkájának eredménye.