A magyar kultúra napjára

Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt, 1881, olaj De talán még sincs igazam. Hiszen jelentős esemény fűződik január 22-éhez: Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. És talán éppen fordítva kell lennie: a magyar kultúra ünnepe adhat különleges hangulatot ennek a (hó)napnak. S ha még jobban belegondolok, igenis, még egy borongós januári napon is lehet nagyon-nagyon ünnepi a hangulatunk, ha eltűnődünk azon, tulajdonképpen micsoda óriási kincsesbányát takar ez a szó: magyar kultúra. Nem, semmiképpen sem akarok most leltárt készíteni, mert azt hiszem, lehetetlen vállalkozás lenne. Zene, irodalom, színház, film, képzőművészet. Ez a huszonnégy óra, amely már jó ideje minden évben a magyar kultúráé, nem lenne elég talán arra sem, hogy a művészetek egyes területeinek jeles személyiségeit, nagy alkotóit a régmúlttól napjainkig felsoroljuk.

Valószínűnek tartom azonban, hogy valamennyiünknek megvan a maga személyes magyarkultúra-névsora. Én legalábbis nagyon remélem, hogy ebből a hatalmas szellemi tárházból, amely évszázadok óta szinte napról napra gyarapszik, lelkes kutatókként búvárkodunk, és megtaláljuk benne azt az alkotást, értéket, ami valami miatt, ott legbelül, megszólít bennünket.

Könyvek, amelyeket többször is szívesen veszünk le a polcról, vagy ha nem a sajátunk, nehéz szívvel viszünk vissza a könyvtárba, vagy adjuk vissza annak a jótét léleknek, aki kölcsönözte nekünk, mert úgy érezzük, rossz megválni tőle. Festmények, szobrok, amelyekről megragadják a tekintetünket. Zenedarabok, amelyeket hallgatva újra és újra kellemes borzongás fut végig rajtunk. Színházi előadások, színészi alakítások, amelyekre évek múlva is emlékezünk. Filmkockák, amelyek újra és újra végigperegnek lelki szemünk előtt.

Szavak, hangok, színek, formák – a mi szavaink, hangjaink, színeink és formáink.

Amiért pedig külön szerencsésnek érezhetjük magunkat, az az, hogy olyan korban élünk, amikor a pillanat művészete, az előadóművészet sem tűnik el nyomtalanul. Televízió-, rádiófelvételek, filmtekercsek, videokazetták, lemezek, cédék őrzik meg számunkra azokat a művészeket, akiket személyesen esetleg nem lenne módunk látni-hallani. De legalább így, közvetett módon ajándékoznak meg bennünket feledhetetlen élményekkel. Persze vannak olyan dolgok, amelyek számunkra már visszavonhatatlanul eltűntek az idő süllyesztőjében. Soha nem tudhatjuk meg például, hogyan adta elő históriás énekeit Tinódi Lantos Sebestyén, vagy hogy milyen színészi játékkal kápráztatta el a közönséget Déryné hajdanán a kassai színház színpadán... És itt is folytathatnám a sort, de fölösleges keseregni azon, ami nincs. Bátran merítsünk abból a bőséges kínálatból, ami ma (is) rendelkezésünkre áll, és nekünk, rólunk szól, bennünket tesz gazdagabbá.

Hogy mivel ünnepeljünk ma? Bármivel, amivel kedvünk tartja. Válogasson mindenki kedve szerint a maga „magyarkultúra-névsorából”. Töltse, ha nem is egész napot, de legalább az estét valamelyik kedvencével. Esetleg bővítse a névsort, és ajándékozza meg magát egy idáig számára ismeretlen művel, művésszel.

Végül is azonban: miért is kellene csupán egyetlen napra korlátozni a kultúránk adta élményeinket? Mi gátol(hat) bennünket abban, hogy nap mint nap, vagy legalábbis a lehető leggyakrabban ünnepi perceket, órákat szerezzen nekünk? Mert igaz ugyan, hogy a kultúránk nyújtotta szellemi élmények nélkül is lehet élni...

De érdemes?