A magyar festészet megújítója 180 éve született

A mai Szlovákia területén fekvő Szinyeújfalun (Chminianska Nová Ves), régi középnemesi családban látta meg a napvilágot, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja volt. Gimnáziumi tanulmányait Eperjesen, majd Nagyváradon végezte, itt kezdett festészetet tanulni. 1864-ben beiratkozott a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, ahol neves mesterektől tanulhatott, később a szabadban kezdett festeni, a napfény, az atmoszféra változásainak rögzítésével kísérletezett. Már korai műveiben jelen volt egyéni formanyelve. 

Amikor 1869-ben édesapja megbetegedett, hazaköltözött, hogy a birtokot irányítsa.

Környezetében furcsa figurának tartották és értetlenkedve álltak azon tény előtt, hogy a nemesi származásához illő politikai pályafutás helyett inkább csak „festeget”, olykor a szabadban mezítláb, amit abban a korban a legkevésbé tartottak nemes emberhez méltónak. 

Első jelentősebb sikerét az Anya és gyermekei néven ismert képével aratta, melyet egy műkereskedő azonnal megvett. Jelentős lírai műve a tájba komponált Szerelmespár is. 1872-ben visszatért Münchenbe, ott kezdte festeni fő művét, a Majálist, mellyel 1873-ra készült el. A magyar plein air festészet remekét – meglepő módon – műteremben készítette, tárgya Manet és Monet motívumaira emlékeztet. Szinyei azonban tőlük függetlenül, a francia mesterek ismerete nélkül talált rá a réten piknikező társaság témájára, a képre háttal, hason fekve magát is ráfestette. Fő elemei a fény, a színek, az árnyékok, az ember együtt él a tájjal, a levegő mindent egységbe foglal. 

Szinyei – bár egyes művein a folthatások uralkodnak, mégsem tekinthető impresszionistának, mert velük ellentétben ő nem mondott le az emberi tartalomról, alakjai érzelmeket fejeznek ki, felerősítve a természet keltette benyomásokat.

A Majálist teljes közöny fogadta, az elmarasztaló kritikák kedvét szegték. Ismét hazatért jernyei birtokára, megházasodott, gazdálkodott és csak ritkán nyúlt az ecsethez. Ez idő alatt is készített néhány remekművet, ilyen a feleségéről, Probstner Zsófiáról festett Lilaruhás nő.

Elhatározta ugyan, hogy a festészetből fog megélni, azonban lelkesedését megtörték az elkövetkező évek traumái (hat gyermekük közül csak kettő élte meg a felnőttkort), valamint az, hogy műveit mindig vegyes érzelmekkel fogadták. Ennek következtében sokszor ingadozott az apatikus és az agresszív kedélyállapot között, aminek következtében 1887-ben felesége elhagyta. 

Megint abbahagyta tíz évre a festést, politizált és gazdálkodott. 1896-ban megválasztották a héthársi kerület országgyűlési képviselőjének. Zemplényi Tivadar 1894-ben meglátogatta, az ő biztató szavainak hatására tért vissza a festészethez. Több régi és új képével a Műcsarnok 1896-os millenniumi kiállításán hatalmas sikert aratott, végre a Majálist is elismerték, az állam megvásárolta. A fiatal festőgeneráció ujjongva fedezte fel Szinyeiben elődjét, aki a magyar művészeti élet egyik vezető alakja lett. 

1905-től haláláig a Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde (a mai Magyar Képzőművészeti Egyetem elődje) igazgatója volt, 1907-ben részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) megalapításában.

Utolsó korszakában évente 5-6 tájképeket festett, de korai műveinek színvonalát többé nem érte el. Külföldön, 1900-ban a párizsi kiállításon a Hóolvadással ezüstérmet, 1901-ben Münchenben a Majálissal aranyérmet nyert. 1911-ben a Római Nemzetközi Művészeti Világkiállításon 19 műve különteremben szerepelt, ő pedig nagydíjat kapott. 

Még megélhette munkásságának legnagyobb kitüntetését, amikor 1914-ben a Szépművészeti Múzeum felállította a Szinyei Termet. 1918-ban festette meg utolsó képét Csend címmel, a következő év tavaszán betegsége miatt visszavonult Jernyére, ahol 1920. február 2-án elhunyt, sírja is ott található. 

Halála után negyven nappal a művésszel közeli kapcsolatban állók megalakították a Szinyei Merse Pál Társaságot, a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb művészeti egyesületét, azzal a szándékkal, hogy ápolják emlékét, s pártolják a fiatal tehetségeket. 2021-ben életmű-kiállítása nyílt Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában, az egykori jernyei családi kastélyban emlékkiállítása látható. Dédunokája, Szinyei Merse Anna művészettörténész több monográfiát jelentetett meg róla. 

„Nyitott szemmel járt a világban, és feltűnt neki, hogy a korabeli művészek egyáltalán nem azt és nem úgy festik meg, ahogyan ő a valóságban látja, hanem úgy, ahogyan azt az akadémia szabályai akkoriban megkövetelték. Szinyei viszont ténylegesen a való látványból indult ki, és rendkívüli megfigyelő képessége, szín- és formamemóriája segítette ahhoz, hogy mindenféle prekoncepciótól mentesen, a maga természetességében ábrázolja környezetét. Az örökké változó fény- és színviszonyok között pompázó természet állandó ihlető forrásává vált, a vele harmóniában élő emberrel együtt. Ez az, ami Szinyei festészetében forradalmian új volt Közép-Európában 1867-1873 között, amikor sorra alkotta korai főműveit“ – fogalmazta meg dédapja jelentőségét egy interjúban Szinyei Merse Anna.