A kortárs zene normális helyéről

Minden páratlan év augusztu-sának utolsó hetében az észak-morvaországi Ostrava Közép-Európa kortárs zenei központjává válik. Ennek a ténynek pedig fölbecsülhe-tetlen kulturális és kultúr-szociológiai jelentősége van.

Kultúrszociológiai, mert az egykori ipari és bányászati központban a megszüntetett bányák és kohászati létesítmények helyén számos igen ötletesen kialakított, változatos és igényes programot kínáló kulturális intézményt hoztak létre. Azt hiszem, ez a sikeres kezdeményezés nemzetközi szinten is elemzésre és követésre érdemes.

Az Ostravai Napok, vagyis az új és kísérleti zene fesztiválja 2001-től nyújt lehetőséget kortárs zeneszerzők találkozására, együttgondolkodására, műveik bemutatására, valamint fiatal zeneszerzőknek jelentős mesterek vezetésével végzett műhelymunkára. Petr Kotík, a New Yorkban és Ostraván élő zeneszerző – a fesztivál megálmodója, művészeti igazgatója és mindenese – az idei műsorfüzetben így fogalmazza meg a szervezők „hitvallását”: „Szerettünk volna létrehozni egy alkotó légkörű környezetet úgy a neves, már ismert, mint a fiatal, kezdő zeneszerzők és előadóművészek részére, és koncerteken bemutatni őket a nagyközönségnek. /.../ Legalább három hétre megváltoztatni a minket körülvevő „nem normális” zenei helyzetet, olyanra, amely a ma zenéjével foglalkozik. A jelen nem normális helyzet a zenei intézmények múltba fordulásának a következménye. Reggeltől estig antikvár zenét pumpálnak a közönségbe, és a jelen zenéjét valamiféle idegesítő zavarkeltésnek tartják. Pedig a normális közeg /.../ elsősorban a saját korával foglalkozik.” Éles, elgondolkodtató szavak, kár, hogy a komolyzenei élet irányítói, szervezői közül kevéshez jutnak el, még kevesebbet késztetnek közülük gondolkodásra és cselekvésre. Az ostravai szervezők mindenesetre gondolkodnak és cselekednek. Ennek eredménye idén 22 koncert, számos kísérőrendezvény (kiállítás, filmvetítés stb.), valamint a fiatal zeneszerzők hagyományos, 3 hetes mesterkurzusa volt, melyen 11 ország 37 ifjú művésze vett részt olyan lektorok vezetésével, mint Phil Niblock, Roscoe Mitchell, Klaus Lang, George Lewis, az operaszerzőként világhírű Miroslav Srnka.

Ami a – szinte mindig telt házas – koncerteket illeti, a közönség számára különlegesen érdekes, a fiatal szerzőknek pedig tanulságos, hogy az ifjú rezidensek művei nemcsak a lektorok, de a már klasszikusnak számító 20. századi szerzők (pl. Ligeti, Sciarrino, Varése, Stockhausen, Feldmann, Ives, Glass, Cage) műveivel együtt hangzottak el. A hihetetlenül gazdag kínálatot fölsorolni sincs hely, néhány különlegesen érdekes pillanatot azért szeretnék kiemelni.

Volt egy maratoni, 5 órás koncert: hallhattunk benne szuggesztív, gondolatébresztő, minden hatásvadászattól mentes zenét rezidenstől (az amerikai-német Ben Richtertől) és lektortól (a nekünk Pannonhalmáról is ismerős Klaus Lang weisse farben című alkotását); játszott a kortárs zene egyik leghivatottabb tolmácsolója, Daan Vandewalle belga zongoraművész; láthattunk-hallhattunk „nem kürtversenyt” (No.36 NONConcerto for Horn – a Hollandiában élő Richard Ayres híres arról, hogy műveihez „koreográfiát” is készít a zenészeknek, itt Daniel Costello kürtművész nyújtott egyszerre kiváló zenei és sportteljesítményt); de hallhattuk a dzsesszben és komolyzenében egyaránt jól ismert Rosco Mitchell művét is, melyben a legnagyobb élményt a szerző fantasztikus szaxofonjátéka jelentette. A koncert végére azután még egy improvizációs „betétet” is kaptunk – mindenki sajnálta, hogy az 5 óra ilyen hamar elillant. Másnap az Éjjeli szólók című koncerten élvezhettük 9 fellépő művész és az általuk előadott művek virtuozitását. Mind a művek, mind a szólistateljesítmény szempontjából kiemelkedett Kaija Saariaaho nagybőgőre írt Folia című műve a turócszentmártoni származású ifj. František Výrostko előadásában.

A fentieken kívül hallhattuk például a Cseh Rádióban egyenes adásban közvetített, Radikális múlt című koncertet a még élő idősebb szerzők és a „nagy elődök” (Ives, Feldmann, Cage) műveiből, az 1969 óta Kanadában élő és megbecsült, de Csehországban méltatlanul keveset játszott Rudolf Komorous és tanítványai zenéjéből, valamint bemutatták Miroslav Srnka Münchenben már nagy sikert aratott operáját (Make no Noise) is. Sok hasonló színvonalú eseményre lenne szükség, hogy a kortárs zene „normális” helyére kerüljön a kulturális életünkben.