A Koncz-Koncert

Az Istropolis körül az autók nem csak pozsonyiak. Van köztük komáromi, érsekújvári jelzésű is. Nézem a terembe vonuló közönséget. Az életkor: 10 és 60 év között. Ismerősök, barátok futnak össze, kedélyesen beszélgetnek. Disztingváltak. Kicsit olyan benyomásom van, mintha színházi előadásra vagy komolyzenei koncertre érkeztek volna. De hát kicsit „komoly” ez a zene. És ugyanakkor könnyű is. És egy kicsit a színházhoz is köze van. Előadó-művészet. Verssel is kezdődik: „Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét!” Nagy László megzenésített soraival köszönti a telt házat Pozsonyban Koncz Zsuzsa. Védjegye, a hosszú haj már a múlté. Ezt leszámítva azonban szinte semmit nem változott. Ki hinné, hogy ez az első pozsonyi koncertje?! Meg is jegyzi: úgy látszik, az EU-s csatlakozás kellett ahhoz, hogy ide is megérkezzen. „Megfordult a világ.” És mivel először jár itt, négy évtizedes pályájának dalaiból válogat: a legrégebbiektől kezdve a legújabbakig. Repülünk a háztetők fölött, ég és föld között, kertészek leszünk, elkísérjük Kárpáthyék lányát az első randevúra, és elhisszük, hogy rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink... Van, aki a dalokat már az első fél taktus után felismeri, van, aki csak valamivel később kap észbe, hogy „Hát persze!”. A régi dalok hallatán biztosan nem csak bennem elevenednek meg a régi idők, az emlékek. A közönség, minden jel arra mutat, remekül érzi magát. Minden számot hatalmas tapssal hálál meg, együtt énekel Koncz Zsuzsával. Legalábbis a bátrabbja. A félénkebbek inkább csak magukban dúdolják őket. (Időnként elkapom a mögöttem ülők beszédfoszlányait. Szlovákul beszélnek, de egy-egy dal végén ugyanolyan hatalmas ovációban törnek ki, mint mi, „bennfentesek”.) „Az volt csak, hej, az igazán szép idő, mikor egy hang, egy szó, egy dal még igazán hang és szó és dal volt”. Nekünk nem lehet okunk panaszra, mert mi igazán hangot és szót és dalt kapunk aznap este. És Koncz Zsuzsa nemcsak dallal, szóval is tart bennünket. Odafigyel ránk. Mi tagadás, jólesik. Kicsit el vagyunk varázsolva. Amikor olykor kizökkenek a „régi nagy dalok” okozta révületből, Koncz Zsuzsát nézem. Ahogy lényével, énekeivel betölti az Istropolis hatalmas színpadát. Fekete-fehér az öltözéke. Egyszerű, de nagyon elegáns. És az jut eszembe, hogy igen, ez az igazi „kunszt”. Ruhaköltemények felvonultatása, népes tánckar, kísérőattrakciók nélkül két órán keresztül lekötni a közönség figyelmét, csupán négy zenésszel a háta mögött. Hogy amikor az utolsó ráadás után (Ha én rózsa volnék) a közönségtől kapott sárga rózsákkal levonul a színpadról, akkor mellettem ez a mondat hangozzék el: „Már vége? Pedig még szívesen hallgattam volna...”

Kifelé menet nézem az arcokat. Felszabadult a hangulat, szinte mindenki mosolyog. Valami jóleső, felhőtlen vidámság telepedik ránk. Nem véletlen a nagy kezdőbetű a címben. Ez valóban Koncert volt. Emlékezetes. Köszönet érte.