A komáromi származású nyugatos, aki túlélt és mesélt – Kilenc koffer a Jókaiban

A Nyugat második nemzedékéhez tartozó, komáromi születésű író, újságíró, Zsolt Béla Kilenc koffer című regényét Schallinger Richárd és Molnár-Keresztyén Gabriella adaptálta színpadra, az utóbbi a darab rendezését is jegyzi. A budapesti Bálint Ház kamaradarabjában Salinger Gábor alakítja Zsolt Bélát.

Egyszer majd el kell mesélni, vagy le kell tagadni ezt az őrületet 

– mondja az író, kezében tollal és egy naplószerű könyvecskével. A helyszín: a nagyváradi gettó. A keményfedeles, kopottas kis notesz a darab lényegi eleme, amely egy kegyetlen kor tanúbizonyságát rejti magában. Gyakran tűnik fel az író kezében, de kiemelt szerepet az előadás kezdetén és annak befejezésekor játszik. 

Az előadás dramaturgiája a történetmesélés kérdésére épül. Az író a noteszbe jegyzi fel saját történetét, hogy, saját perspektíváján keresztül a magyarországi zsidóság történetét is megjelenítse. Vajon mesélik-e majd vagy eltemetik ezt a történetet? Akkor és ott, a nagyváradi gettó borzalmai közepette senki nem tudta, kinek a javára dől el a háború, és végső soron hogyan lesz megválaszolva a kérdés. 

Zsolt Béla mindenesetre mesélt, a történelem pedig szerencsére őt igazolta. Salinger Gábor színművész most a színpadon meséli tovább történetét.

A Kilenc koffer volt az egyik első holokauszt-történet, amely napvilágot látott a háborút követően. Bár kötetként csak jóval később, 1980-ban vehették kézbe az olvasók, a Haladás című hetilap hasábjain már 1946-ban megjelent. 

Dél-komáromi szülőházán egy tábla emlékezteti az arra járót, hogy ebben a házban született Zsolt Béla, aki „költő és író volt, örök bajvívó, korának egyik legjelentősebb politikai publicistája“. Zsolt Béla, akinek írói és újságírói tehetségét Bródy Sándor fedezte fel, Észak-Komáromhoz is kötődik, az itteni bencés gimnáziumban tette le az érettségit. Ezt követően került Budapestre, ahol magyar-latin szakon tanult, az első világháború kitörésével azonban besorozták. Megjárta az orosz frontot, s míg – ahogy az az előadás során elhangzik – 1918 után elismeréssel, hősként tekint rá az állam, a negyvenes években fordul a kocka. 

Zsidó származása miatt 1942-ben behívták munkaszolgálatra. 15 hónapot töltött munkatáborban. Ismertségének köszönhetően sikerült csupán megmenekülnie: rémhírterjesztés vádjával mondvacsinált eljárást indíttattak ellene, hogy hazahozhassák Budapestre, ahol börtönbe került. 1944 januárjában szabadult, ekkor ment feleségével Nagyváradra, ahol álnéven bujkált a gettóban, abban reménykedve, még az előtt véget ér a háború, hogy felkerüljön a haláltáborba vezető vagonok egyikébe. 

A Kilenc koffer ezeknek a gyötrelmeknek állít emléket. A történések mögött ott érezzük a húszas-harmincas évek elismert írójának, publicistájának karizmáját, de az egykori harcias elokvencia megkeseredett, ironikus hangnemmé alakult. Nem, nem egy megtört ember hangneme ez, inkább olyané, aki elvesztette a hitét a világban. A borzalmak, a brutalitás hadi tudósítójának hangja az övé, olyan emberé, aki megtapasztalta és érti – bár mindvégig megveti – a pszichológiát a gyilkos ösztön mögött, olyané, aki tudja, milyen megdöbbentően kevés is elég a vérengzésre való febujtáshoz. És olyané, aki mindezek ellenére nem felejtett el emlékezni.

A másik fontos elem a darabban a koffer. 

Az író a kilenc koffert okolja sorsa alakulásáért – gyaníthatjuk azonban, hogy a kofferek csupán ürügyül szolgálnak a hazatéréshez. A feleségével Párizsban tartozkodó Zsolt Béla felszállhatott volna a Madridba vagy a Lisszabonba tartó vonatra is. Az oda tartó vonatokra azonban csupán két koffert engedélyeztek feltenni, felesége márpedig ragaszkodott mind a kilenchez. Az egyetlen vonat, amely hajlandó volt mind a kilenc kofferüket elszállítani, történetesen éppen Budapestre tartott. A sors, melyet a történelem rájuk mért, be kellett, hogy teljesedjen. Egy dologra tanította meg a kilenc koffer, meséli később az előadás folyamán az író: 

életveszélyben tilos a tárgyakhoz ragaszkodni. 

Ez a felismerés paradox módon éppen az ukrajnai munkaszolgálat során menti meg az életét. 

A nagyváradi gettóban sokan tudták, ki rejtőzik az álnév mögött, többen – köztük a gettó orvosa is – tanácsot is kérnek tőle (az előadásban Kovács Kinga és Schallinger Tamás alakítják ezeket a karkatereket, Kovács Kinga Zsolt Béla feleségének szerepében is feltűnik). Zsolt Béla pozíciója tehát, tudása, szakmája révén, kivételes pozíció. Egy-egy történés a gettóban arra ösztönzi, hogy újabb és újabb emlékeket elevenítsen fel:

egyszerre járunk tehát az író jelenét jelentő nagyváradi gettóban, az író emlékeiben, és megkíséreljük vele együtt a jövőt is előrevetíteni. 

S ahogy az emlékek kavarognak, az egyes emlék-epizódokat zene és zajok keretezik. A hangok hol a sorsokat vetítik előre – ilyen a vissza-visszatérő vonatzakatolás – máskor éles kontrasztban állnak a borzalmakkal. Francia sanzonok szólnak vagy épp Karády énekel, miközben a szomszédos sörgyárban verik a zsidókat, hogy kiszedjék belőlük, hová rejtették az értékeiket. A befejezésre kérlelhetetlenül felerősödik a vonat zaja. Visszakerül a bőrönd, az író ráhelyezi a noteszt, majd hátat fordít neki, otthagyja: úgy tűnik, beletörődve indul a bevagonírozásra. 

Ma már tudjuk, amit Zsolt Béla akkor még nem: hogy ezt az őrületet nem tagadta le és nem temette el a történelem. Tudjuk, hogy történetének és az övéhez hasonló narratíváknak élniük kell. Zsolt Béla végül megmenekült a haláltól a gázkamrában, a Kasztner-vonattal sikerült Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutnia. Ez a darabból egyébként nem derül már ki, a történet – dramaturgiailag helyes döntéssel – ott hagy minket a nagyváradi gettó semmit nem ígérő időtlenségében.