A hatásos hatástalanítása

Egy mozgalmas jelenet a Szlovák Nemzeti Színház új Spartacus-előadásábólKár, hogy szerzők híján nálunk nem alkalmazható a Bartók Rádió gyakorlata: a legutóbbi Új zenei újságban ketten számoltak be ugyanarról a produkcióról, a Lohengrin budapesti felújításáról. Wagner operáját a nagy zeneszerző leszármazottja, Katharine Wagner rendezte, a 20. századi Kelet-Berlinbe helyezve a hattyús lovag ismert történetét. Kertész Iván, az idősebb kritikus az új koncepció következetes logikával történő érvényesítését kérte számon a kései Wagner-utódon, míg ifjabb kollégája épp az új koncepciónak heurékázott, bár azt azért elismerte, hogy Elza és Lohengrin kapcsolata árnyaltabb ábrázolást igényelne. És épp itt tér el élesen egymástól a konzervatívnak bélyegzett és a modernnek mondott megközelítés. Elza és Lohengrin kapcsolata ugyanis az opera cselekményének sarkalatos pontja. Úgy állítani be Elzát, mint aki átlát a populista politikusnak ábrázolt Lohengrinen, és épp ezért nem tudja őt őszintén szeretni, némi nehézségbe ütközik, ha a zeneszerző egy megejtően gyengéd, bensőséges dallam kíséretében ilyen szöveget ad a szájába: „Tündér gyönyör fűz engem egybe véled, álomvarázs, mit Isten külde rám...” Ezek szerint ha Lohengrin populista törtető, akkor Elza szerelmi vallomása a képmutatás magasiskolája, holott Katharine Wagnernak nem állt szándékában képmutatónak láttatni őt. Ehhez azonban más szövegre lenne szükség. A legnagyobb baj az, hogy az „új koncepció” nincs szinkronban a zenével sem, sőt, vele ellentétes érzelmeket igyekszik „kifejezni”. Ilyenkor a logikát és következetességet számon kérő „konzervatív” töprengeni kezd: vajon nem hordja magában a felületesség tolerálásának, megszokásának veszélyét az, hogy az új feletti öröm teljesen elnyomja a logikai következetesség és árnyalt ábrázolás igényét? S egyáltalán: miért Wagneren oxidálva kíván valaki egy merőben új, az eredeti művel semmi közösséget nem vállaló sztorit eladni? Miért nem írja meg a saját sztoriját és hozzá a saját zenéjét?

A Szlovák Nemzeti Színház Spartacus-előadásával ugyanez a bajom: itt is hemzseg a modernitásként szervírozott felületesség és logikátlanság. Hogy miért kellett az 1998-as felújítás után ismét felújítani Hacsaturján rendkívül hatásos balettjét? Talán annak bizonyítására, hogy a leghatásosabbat is lehet hatástalanítani, csak akarni kell. Lehet például nagy ívű, csupa szív, szárnyaló zenére állni, vagy egy helyben topogni, a nagy érzelmeket nem tánccal, csupán simogatással, kézösszekulcsolással fejezve ki, lehet gyermekmedencében pas de deux gyanánt bokáig vízben tocsogni, miközben jelzett díszletek vannak körös-körül, de a víz garantáltan valódi, ahogy a tűz is a gladiátorok szállásán, lehet áramfejlesztőket (!) falra vetíteni háttér gyanánt, lehet a színszimbolikának fittyet hányva hófehérbe öltöztetni a kegyetlen, perverz Crassust, de a liliomlelkű Frígiát is, lehet priccsekkel telerakni a színt, hogy ne kelljen betáncolni a teret, mert arra nincs elég koreográfusi invenció, magas vastraverzről táncost tűzoltólépcsőn lemászatni, Crassust lenge, bő gatyába, a római legionáriusokat középkori lovagi mezbe öltöztetni, és még sok minden mást.

A főszereplő tulajdonképpen nem is a jellegtelen Spartacus, aki folyton párviadalban megölt gladiátortársa, Harmodius szellemével viaskodik, az ő sugallatainak engedelmeskedik, és szinte erőszakkal kell társainak rávenni, hogy fogadja el a vezér szerepét, hanem a mindenütt jelenlévő Crassus. Aigina, a Crassusba reménytelenül szerelmes kurtizán maga toborozta utcalányokkal szexuális diverziót hajt végre Spartacus táborában, és lefegyverzi a fél kézzel partnernőjüket tapizó, fél kézzel kardot lengető férfiakat. Megjelenik Crassus, és katonáival lemészárolja a védtelen gladiátorokat. Harmodius, a mindenható kísértet azonban ismét életre kelti őket, de aztán tisztázatlan körülmények között mégis meghalnak, amit a zsinórpadlásról leeresztett vörös póznák hivatottak jelezni. Spartacust Harmodius véres árnya s. k. cipeli fel egy dobogóra – a műsorfüzet szerint „az örökkévalóság világába”. Gyászoló asszonyok virágot hoznak a mártírium színhelyére, mögöttük gyásztól megtörten Crassus katonái ballagnak, sőt maga Crassus is a vigasztalhatatlan fájdalom pózába meredve várja a függöny legördülését.

A jobb sorsra és főleg invenciózusabb koreográfiára érdemes táncosok – Roman Novitzky (Spartacus), Andrej Kremz (Crassus), Klaudia Bittererová (Frígia), Eva Petráková (Aigina) és Vladimír Snížek (Harmodius) minden tőlük telhetőt megtettek a produkció sikerre vitele érdekében, megérdemelték a tapsot. Megérdemelte a Martin Mázik vezényelte zenekar is, amely függetlenítve magát a színpadot belengő unalomtól, izzóan szenvedélyes muzsikát produkált. Koreográfia és rendezés: Ján Ďurovčík, díszlet: Boris Kudlička, jelmez: Alexandra Grusková.