A folyó mondatai: Száz Ildikó Hajónaplója

„A hajómotor duruzsolása, a hullámokkal folytatott párbeszéde olyan, mint a szívdobogás”

– írja a Hajónaplóban Száz Ildikó. A hajó egy ritmusba kerül a természettel, annak részévé válik, a hajós számára pedig nemcsak a környezet éled meg a hajózás alatt, hanem a belső világa is rátalál saját ritmusára, sugallja a mondat.

De mi is tesz egy naplót szépirodalmi értékűvé? A Hajónapló Száz Ildikó második kötete, amely a 2019-es, Madách-nívódíjjal jutalmazott Futónaplót követi. Mindkét könyv a hazai Womanpress gondozásában jelent meg. Ha azonban a kötet lényegét szeretnénk megragadni, nem elsősorban a naplószerkezet lenne a meghatározó, hanem az a természetközeli filozófia, amely áthatja a szöveget. Ennek az írástípusnak az irodalmi előzményét Henry David Thoreau, a 19. századi amerikai esszéista és gondolkodó munkásságában találjuk meg.

Thoreau fő műve, a Walden, amely az író két éves tartózkodását dokumentálja a vadonban, irodalmi rangra emelte a nem fikció alapú szöveget. Thoreau saját, természettel való együttéléséről szóló filozófiai-önéletrajzi tanulmánya arról tanúskodik, hogy a személyes élmény is nyújthat betekintést egyetemes érvényű dimenziókba. A Walden-nel megteremtette az önazonosság irodalmi megjelenítésének alapjait is – meghatározva azt is, hogy az irodalom berkeit elhagyva hogyan gondolkodunk az irodalom szerepéről. 

Thoreau szerint az ember csak akkor élhet teljes életet, ha összhangba kerül a természettel. Idejekorán felismerte azt, amit mi mindmáig vonakodunk igazán elfogadni: az ember nem ura a természetnek, hanem annak szerves része. A természet feletti uralom eszméje csupán önámítás. 

Száz Ildikó írásainak van egy másik fontos vetülete is: a sportról való gondolkodás. 

Első kötete a futáshoz, a második a hajózáshoz kötődik – mindkettő tudatos testi jelenlétet és figyelmet feltételez. Ha ezen a vonalon keressük a szövegrokonságot, akkor a kortárs könyvpiac filozofikus esszékötetei felé tekintenünk: ilyen A kerékpározás dicsérete Marc Augé-től vagy A gyaloglás filozófiája Frédéric Gros-tól (mindkét kötet a Typotex Kiadó gondozásában jelent meg idén). S míg ezekben a munkákban a mozgás elsősorban kulturális és gondolkodástörténeti perspektívából válik értelmezhetővé, Száz Ildikónál azonban nem a fizikai erőfeszítés, a teljesítmény vagy a test edzése kerül előtérbe, hanem a természetben való aktív jelenlét pszichológiai és erkölcsi vetülete. Ebből a szempontból termékenyebb visszakanyarodni Thoreau-hoz. A Walden gondolatiságát továbbvivő, esszéket tartalmazó A gyaloglásról című kötet tavaly jelent meg Nádasdy Ádám fordításában, az Open Books gondozásában.

Thoreau óta természetesen alapvetően megváltozott, mit jelent a természethez való visszatérés – és az is, milyen természetbe térünk vissza. A technikai fejlődésnek és a virtuális világok térnyerésének köszönhetően olyan mértékben távolodtunk el a természettől, amelyet a 19. századi ember aligha tudott volna elképzelni. Ráadásul maga a természet is másként fest: míg Thoreau idején Észak-Amerikát egykor érintetlen vadon borította, addig a vadon – abban az értelemben, ahogyan a természet ránk hagyta azt – a mai ember számára megszűnt, vagy legfeljebb foltokban található. Abban a térségben, amelyről Száz Ildikó ír – a Vág és a Duna dél-szlovákiai szakaszán –, az erdők csupán szigetszerűen, töredékesen maradtak meg.

Például a folyópartokon. A folyók mentén, amelyek medrét, tegyük hozzá, már régen átalakították – vagyis a természet itt sem eredeti állapotában van jelen.

A Hajónaplót olvasva mégis időről időre úgy érezzük, mintha visszatérnénk az ősvadonba. 

Ilyen pillanat például a szerző születésnapján tett hajóút leírása: „a Vág nagy kosárnyi ajándékkal üdvözöl, hódok mosdanak a parton, apró, fényes ki mancsaikkal falobot vonszolnak rejtekhelyükre, tőlünk zöldséget kapnak ajándékba, közben vadkacsák bújnak elő tengerszemnyi kis öbleikből üdvözlésemre, a törpekócsagok nagyot rikkantgatva végigkísérnek utunkon, majd ünnepélyesen köröznek felettünk” – írja  a szerző.

A Hajónaplót olvasva abban reménykedünk, hogy a természet aprólékos megfigyelésének képessége talán nem adott, hanem tanulható, hogy egy olyan képesség, amely bizonyos idővel elmélyül. Száz Ildikónál ez a képesség azzal is párosul, hogy a természetben szerzett tapasztalatait képes nyelvileg is remekül megragadni.

Előszeretettel használ hosszú mondatokat, gondolatait csupán vesszővel választja el, bekezdései elnyújtottak és sosem végződnek lezárást nyújtó ponttal. A szöveg tagolását nem az írásjelek, hanem az egyes részek elején feltüntetett dátumok adják meg, mintegy időbeli jelzőbójákként. Ezek a gondolatfolyamok olyanok, mint maga a Vág és a Duna, amelyeket a szerző behajóz: lassan, megfontoltan, méltóságteljesen hömpölyögnek. Lehetetlen volna megállítani őket – és nem is akarjuk; inkább hagyjuk, hogy lágy hullámaik végigsimítsák az olvasó lelkét.

Vízen lenni és hajóról megfigyelni a természetet sajátos, meditatív állapotot igényel.

A kötet szövegei 2018 és 2025 között íródtak. A kezdőpont a hajó megvásárlása és a kapitányvizsga letétele. Ezt követi az első, még – technikai meghibásodás miatt – meg nem valósulható hajóút, majd az első tényleges indulás, amely zátonyra futással végződik. A hét év során Száz Ildikó és társa fokozatosan tapasztalt hajósokká válnak, csak hogy ironikus ellenpontként egy hajóbüntetés történetéről szóljon a 2025-ös záróbejegyzés.

Hét év nagy idő – számos olyan életesemény sűrűsödik össze ebbe az időszakba, amely nem a hajózásról szól elsődlegesen, mégsem különíthető tőle el. Megjelenik egy közeli rokon elvesztése, majd egy barátnő és végül az édesapa halála, a veszteségek sorát pedig mindvégig áthatja egy kapcsolat lezárásának folyamata. A továbblépés szükségessége mintha a természettől várna megerősítést. Mintha a sodrás, a természet ritmusa szolgálna tájékozódási pontként a belső bizonytalanság idején.

Ami hangsúlyosan összecseng a Hajónaplóban Thoreau-val, az az, hogy a természethez való visszatérés az önmagunkhoz való visszatérést jelenti. Mondhatnánk így is: 

a hajózás egy szükségállapot számára az áhított teljesség felé. 

Ahogyan egy helyütt írja:

„kikapcsolt motorral, a víz sodrásában ereszkedünk alá a folyón; ilyenkor a nyugalom hullámain parttalan ringássá, búcsúzó vasárnappá, fényekkel játszó árnyjátékká válhat az ember; és a hétfő esti evezésben mindez visszaköszön, amikor az alkonyatban kecses madarak ívét utánozzák a part menti fák, és megina remélt teljesség ígéretével búcsúzik a nap” 

De mit is jelent ez a teljesség?

Száz Ildikó számára egyfajta összhang az ember belső élete és a természet rendje között. Nem végállapot, sokkal inkább célt jelöl. Közelebb és közelebb jutni hozzá azt kívánja meg az embertől, hogy képes legyen benne lenni a jelen pillanatban – éberen, kilépve a megszokottból. És aki képes kilépni a kerégvágásból, az megtapasztalhatja a belső szabadságot. 

Száz Ildikónál a teljesség szorosan összefügg az alázattal is, mégpedig a természet iráni alázattal. Annak felismerésével, hogy az ember nem képes uralni azt, ami nála hatalmasabb, bölcsebb. De a saját erőnkkel szembeni alázatot is jelenti: „Adottak a határaink, és azok nem haladhatók meg” – írja egy kegyetlen nyári vihar során megtett hajóút befejeztével.

Egy másik, a kötet hátlapjára is felkerült történetben arról mesél, hogyan sietett segíteni az indulásnál, miközben az ebéd szénné égett. A természetben azonban felesleges mérgelődni egy ilyen eseten:

„az itt lakók már az első áradáskor megtanítottak arra az alázatra, hogy ez az a hely, ahol az emberi tervek vagy valóra válnak a teremtő segítő erejével, vagy egyáltalán nincs is szükség arra, hogy megvalósuljanak”

A Hajónapló nem hőstörténetet ír, hanem egy belső út állomásait jegyzi fel, mégpedig egy veszteségekkel és kételyekkel is teli útét. Ilyen értelemben nagyon női ez a fajta életmegélés, amely a figyelem, a gondoskodás, az alázat nyelvén beszél. A teljesség nem végállapot, hanem pillanatok sora – emlékeztet a Száz Ildikó – ezekhez a pillanatokhoz pedig olykor elég lelassulni, és hagyni, hogy vigyen a folyó. 

Száz Ildikó: Hajónapló. Womanpress, 2025.