A betegítő iskola

Emlegettük a lányokat, mondtuk, hogy a lányok érettebbek már ebben az életkorban, és jobban is alkalmazkodnak az iskolához (mint egyébként általában is a külső körülményekhez). Ha meghallgatjuk a tanító néniket, gyakran hallhatjuk, hogy a lányok értelmesek, okosak, jó magaviseletűek, öröm velük dolgozni, bezzeg a fiúk lusták, buták, agresszívak, szenvedés velük az élet. (Persze: vannak fiús tanító nénik is, akik a fiúkat kedvelik inkább, jobban szót értenek velük.)

„Gonosz” kutatók megvizsgálták a fiúk és a lányok egészségének alakulását iskolába lépés után. Külföldön és belföldön is úgy találták, hogy: iskolába lépve – 6 és 8 éves koruk között – a gyerekek – a fiúk, lányok egyformán – betegebbek, mint azt megelőzőleg. Egy pszichológiai rendelőben (pszichoterápiás poliklinikán), külföldön (az egykori Nyugat-Berlinben) a 3,5–6 év közöttiek 16 százalékot adnak az összforgalomból, míg a 6–8,5 évesek 24-et! Magyarországon: 4–6 évesek – 12 százalék; 6–8 évesek – 20 százalék. Világos tehát, hogy az iskolakezdés jelentős pszichikus megterhelést jelent a gyermekek számára általában. Szakemberek vizsgálatai szerint a kisiskolás kor tipikus konfliktusa a túlalkalmazkodás lehet. És ebben mintha a lányok járnának az élen.

A lányokról tudjuk, hogy mindig egészségesebbek. Már születéskor kicsit több fiú hal meg, mint kislány, és attól kezdve is mindig több a beteg, orvoshoz, pszichológushoz kerülő fiú, mint a lány. A jól teljesítő iskolásoknál azonban megfordul a helyzet. A lányok szignifikánsan betegebbek. Betegségük fő formája a pszichoszomatikus tünetképződés. Úgy tűnik, mintha valami testi bajuk volna, a tünet sokféle lehet. Fejfájás, szédülés, hányinger, hányás, gyomorfájás, hasfájás, hasmenés, szorulás, szemkáprázás – hogy csak néhányat említsünk.

Orvoshoz küldik őket – az orvos nem talál semmi bajt, így kerülnek a pszichológushoz. Kiderül, amit már úgyis sejtünk: az iskola követelményeihez való túl tökéletes alkalmazkodásba betegedtek bele. Betegségeik hátterében az iskolai szorongás áll. Pszichés tünetek is felléphetnek. Éjszakai félelemteli felriadás, nappali szorongás, majd később esetleg öngyilkossági gondolatok a meg nem feleléstől való félelem miatt. Míg a fiúk, akik nem vetik alá magukat ilyen mértékben az iskolai követelményeknek, most egészségesebbnek bizonyulnak. Az iskola tehát mai formájában – mivel nem a gyerekekre szabottan működik – betegít!

A szülői kongruencia

Ha azt látjuk, hogy gyerekünk már zöld a fáradtságtól, kimerültségtől, feltétlenül engedélyezzünk neki két-három nap pihenést. Ne féljünk attól, hogy „lemarad a tananyagban”! Azt se higgyük el, hogy szorgalmasan és gyorsan pótolnia kell. Elsős-másodikos tananyagban ezek a kiesések még könnyen behozhatóak. Gyerekeinknek is tudniuk kell, hogy mi hogyan vélekedünk az iskolai eseményekről, azok fontosságáról. Általában, mint mindig, most is a kongruens – vagyis az önmagunkkal azonos, magunkat vállaló – magatartás tesz jót a gyerekünknek is; ha viszonylag pontosan tudja, hogy nálunk mire számíthat, és hogy mi tényleg azt mondjuk és tesszük, amit gondolunk és érzünk. Nem szidjuk meg egy üzenőfüzetbeli beírásért, hogy aztán férjünknek vagy feleségünknek suttogva elmondjuk, milyen hülyeségnek tartjuk ezt a beírást, mennyire nem értünk vele egyet. Ezt így persze nem kell a gyereknek mondani, elég, ha finomabban fejezzük ki. Például a korábban idézett beírás esetében: – „Tízpercben szaladgált” – megkérdezhetjük: – Miért? Hát mit kéne a tízpercben csinálni? Szerintem is szaladgálni kell. Na, add ide, aláírom, aztán majd megbeszélem a tanító nénivel.

Képek és képernyők

Figyeljük meg a mesét hallgató kisgyereket. Ha fejből mondom a mesét, azt fogom látni, hogy a gyerek tekintetét rám függeszti, de közben valahogy mögém vagy fölém néz, nem engem lát, hanem azt a belső képet, mely mesehallgatás közben képződik benne, és belső moziként pörög lelki szemei előtt. Mintha ébren álmodna. (Fényképen és videón is rögzítették már a mesehallgató gyereknek ezt a kettős tekintetét.)

Belső kép

Felhúzza a hétmérföldes sárga csizmát, átlépi az ezüsthegyet, átlépi az aranyhegyet, átlépi az Óperenciást... Minél ritmikusabban, dallamosabban mondom a szöveget (és természetesen: ráérősen), és minél inkább én is képzelek a szöveghez egy többé-kevésbé kimunkált képet, annál tagoltabb, kimunkáltabb és a gyerek számára élvezetesebb lesz az a belső kép, amit ő készít el – vagy mondjuk inkább, ami a gyerekben mintegy magától előáll, készül. A jó mese szövege természetesen redundáns, azaz sok szóval mond el olyat, amit kevés szóval is el lehetne mondani. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy..., és még mindig csak azt mondtam, hogy: volt. A gyerek tehát belső képeket készít mesehallgatás közben. De ugyanígy belső képeket készít, miközben játszik. A négy-, négy és fél éves jó állapotban levő kisgyerek azért tud két kődarabbal vagy két fadarabbal, akik egymással beszélgetnek és különböző kalandokon esnek át, hosszú-hosszú ideig játszani, mert belső képeit önti ki a játékba. (Tegyük hozzá, az olyan „játékszer”, amelyik – Goethe szavaival – „mindenből mindenné lehet”, sokkal alkalmasabb erre, mint a jól kidolgozott, modern játékszerek, amelyek gyakran csak a birtoklás vágyát keltik fel jól megválasztott színeikkel és formáikkal, de szinte lefékezik kidolgozottságukkal a belső képvilág kiáramlását.) A belső képkészítést a pszichológia elaborációnak nevezi. Feldolgozásnak. Belső képekben dolgozzuk fel feszültségeinket, szorongásainkat, vágyainkat, düheinket... Belső képek az álomképek is, de belső képek a nappali ábrándozások, emlékezések, töprengések képei ugyanúgy, mint a jó regényolvasóban megképződő fantáziaképek. Civilizációnk szüntelen külső ingerekkel csökkenti belső képteremtő tevékenységünket.

Ha egy nehéz nap után hazamegyek, rágyújtok, és kibámulok az ablakon, miközben pereg előttem, hogy hogyan találkoztam egy régi ismerősömmel a mozi előtt a sarkon – hóna alatt cipősdoboz volt, biztos vásárolt valamit, vagy leveleket vitt benne? –, és felrémlik bennem, hogy akkor átvillant rajtam: most tisztázom vele azt az egykori, régebbi, köztünk feszültséget teremtő félreértést, de aztán mégsem tettem meg, és esetleg e töprengés nyomán nekiülök levelet fogalmazni – nos, ilyenkor feldolgozás folyik, amelyik újra és újra rendbe tesz engem belülről, növeli énazonosság-érzésemet, netán önbizalmamat, és ezzel képességemet a mindennapokban való helytállásra. Ha már szinte teljesen – de legalábbis nagyon nagy mértékben – leszoktam a belső kép készítéséről, erről a feldolgozó munkáról (ami persze azért álmomban még folyik, de már álmaimra is egyre kevésbé emlékszem), akkor többé-kevésbé neurotizált állapotba kerülhetek, de legalábbis a szokásosnál „idegesebb” leszek. Ilyenkor, ha „szerencsém” van, bekerülök a klinikára, ahol ellazított, relaxált állapotban újra megtanítanak belső képeket készíteni.

A kisgyermek zseniális képkészítő – lenne, ha le nem szoktatnánk róla. A kisgyermeknek nagyon nagy a képéhsége, mert rengeteg feldolgoznivalója van. De a kisgyermek nem tud különbséget tenni belső és külső kép között.

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)