A belső tűzijátékhoz elég a csönd

A szerző felvételeA darabbeli Ádámot Gál Tamás, a nőt, Évát pedig a budapesti Tóth Rita alakítja. A színésznő nem először szerepel nálunk, és egyáltalán nem tekinti magát vendégművésznek.

A felvidéki közönség először az Edith Piaf életének utolsó időszakát feldolgozó Edith és Simone című zenés darabban láthatott, a komáromi Jókai Színházban. A darab sajnálatos módon csak néhány előadást ért meg, te viszont maradtál Gágyor Péter rendező új színházában. Miért?

Nagyon elölről kell kezdenem... Több mint negyedszázada vagyok a pályán, s közel két éve nem vagyok semmilyen színház tagja. Elég volt. Soha nem a kollégákkal volt bajom, hanem a színházvezetéssel. Nincs, nem lehet közöm az üzemszerű színházcsináláshoz. Egy idő után úgy éreztem, hogy bemegyek egy kekszgyárba, ahol azt mondják, ma szív alakú kekszecskéket kell csinálni, mert mesejáték megy. Ilyen alapon mindegy is lesz, hogy kekszgyárban vagy színházban dolgozol.

Mit hagytál ott a szabadúszás bizonytalanságáért?

Sorolhatom... Amikor a 25. Színházban már kezdett jól menni a dolog, egyesítették a Népszínházzal, amihez semmi köze nem volt. Amikor már a Népszínházban is elkezdődött valami, akkor egyesítették a Várszínházzal, amihez szintén semmi köze nem volt. Majd a Nemzeti Színház, és utána Kecskemét következett. Ott Jancsó Miklósék teremtettek volna színházat, ha hagyják nekik. Végül is nagyon furcsa helyzet alakult ki, amibe körülbelül negyven színész döglött bele, mert Jancsóék távozása után minden „emberüket” kirakták az utcára. Én akkor egy időre abba is hagytam a színjátszást, elegem lett az önmutogatós színházvezetésből. Később lementem Debrecenbe, azután Kecskemétre, de nem találtam rá arra, amit kerestem. Veszprémben voltam a leghosszabb ideig, akkor viszont már megszületett a most hétéves kisfiam, és ilyen helyzetben az ember már nagyon meggondolja a kilépést. Rávisz a kényszer, hogy igenis maradj szerződésben, mert van egy kicsi ember, akit föl kell nevelned. Azután mégis eljöttem, és egy olyan időszak következett... Ismered azt a fajta háztartási beosztást, hogy kétszáz forintból mit lehet ma venni?! De így sem bántam meg. És nem hiszem, hogy nekem most kilincselnem kéne valahol. Ha megkeresnek, leszerződöm egy-egy szerepre. Igaz, hogy a komáromi Jókai Színházban, vagy a SZEVASZ Színházban minimális a honorárium, legfeljebb a puszta létfenntartáshoz elegendő, de legalább azt csinálom, amit mindig is akartam. És jól érzem magamat.

Gágyor Péterrel hogyan találtatok egymásra?

Még Kecskeméten találkoztunk. Péternek politikai okokból mennie kellett Kassáról, sőt az akkori Csehszlovákiából is. Mielőtt családostól Németországba menekült volna, rövid ideig Kecskeméten dolgozott. A bevált színházi gyakorlat szerint kiosztottak neki is egy darabot, a szereplőkkel együtt. Csak az egyik kolléganőm és én voltunk a saját „választása”, mert előzőleg látott már bennünket játszani. Nekem nagyon tanulságos volt vele dolgozni. Akkor voltam 23 éves, egy nemzeti színházi múlttal, amit nem áll szándékomban lebecsülni, mert hatalmas színészegyéniségekkel játszhattam. De az a kötelezően merev, egyértelmű színházi stílus! Ha szomorú vagy, sírjál, ha dühös, akkor kiabálj... Én Pétertől tanultam meg azt a fajta színjátszást, ami finom, hétköznapi jelzésekből, gesztusokból rakódik össze. S hogy az emberi lét kettősségét a színpadon is meg lehet mutatni. Ő egy nagyon emberi színházat talált ki. Az általa rendezett előadásokban nincsenek technikai csodák vagy meghökkentő látványelemek. A harsogó mainstrem-kínálatban viszont alig akadnak igazi emberi történeteket bemutató filmek. Harcos, partraszállós sztorikat, szerelmi kalandregényeket, monumentális csatákat kapunk helyettük, és a néző már a színházban is ilyesmit vár. Az apró rezdüléseket nem is érzékeli. A sznob magyarországi színházi közönség „vérre vágyik”, és én pont azért szeretek a Felvidéken játszani, mert a nézők egyszerűen együtt lélegeznek velünk.

Az új darab is ilyen?

Egy „harcra éhezett” néző számára két egyszerű ember nem nagyon izgi egy színpadon. Főleg egyetlenegy helyszínen, és úgy, hogy senki nem érkezik, nem történik gyilkosság az elején... és mit tudsz meg a végén is?! A közönség hangulatokat érzékel, egy etűd az egész, olyan, mintha egy nagyon szép zene hallatán elfogná a szíveket a szomorúság és az öröm keveréke. Meghallgatod, s valami könynyebb lesz. Ilyen ez a darab, nincs hozzá szükség slusszpoénra.

Ez mind nagyon találó és igaz, kivéve, hogy a darabban nem történik semmi. Nagyon is történik, szinte minden megtörténik, ami két ember „érzelmi skáláján” megtörténhet.

Persze, amikor elkezded érezni a közönséget, már tudod, hogy megérte. Az előbemutatón olyan csöndek teremtődtek, hogy az én szívem szorult össze a színpadon. És ennyi elég is a belső tűzijátékhoz. Péter talán ezért is nem törekszik látványos megoldásokra. Emberi történéseket „komponál”. Lehet, hogy nincs se eleje, se vége, csak egy szilánk, egy darabka ez, de ha nem lenne, igen hiányozna. Nekem is ez hiányzott, ez a darabka, letörték vagy én hagytam el, nem tudom. Most ragasztgatom vissza. És nagyon hálás vagyok a kollégámnak, mert hát ő adja a ragaszt, és Péternek is, mert ő mutatja meg, hogy hol hiányzik valami. Merthogy én már nem is látom.

Éva az örök nő. Hogyan közelítettél magához a szerephez?

Ez egy olyan folyamat, amit az ember nem igazán tud követni, bár én tudatosan is keresek dolgokat. Voltak iszonyú pillanatok, amikor már-már föladtam. De aztán valami elindult bennem, s Éva szövege elkezdett a sajátom is lenni. Világos, hogy én még nem vagyok 76 éves, az is, hogy elmúltam már 16, de minden nőt érnek fájdalmas csalódások, mert egy nő és egy férfi kapcsolatában a konfliktushelyzet kikerülhetetlen. Ezeket a levarrt, elfércelt érzéseket kapirgálva egyszer csak kiszakadt belőlem minden... Ez a darab egy nőről és egy férfiról szól, akik egész életükben egymást keresik. A tűz és a víz azonban mindig kioltja egymást. Én azt gondolom, hogy ez az egész már mindenkivel megtörtént – vagy megtörténhet. És nagyon remélem, hogy ezt a nézők is így fogják látni, érezni. Ha jól csináljuk!

Valóban, az előadás olyan, mintha engednék a nézőt, hogy belessen két ember magányvilágába. Annyira spontán...

...Tamás nagyon szeret improvizálni. És én nagyon becsülöm az improvizációs készséggel megáldott kollégákat! Vannak ugyanis kiváló színészek, akik nem képesek rá. Az improvizáció alapja, hogy nagyon kell tudni, mit miért csinálsz, mit miért mondasz. Csak utána lehet „belejátszani”. Tomi az improvizáció nagymestere, neki ez a szabad játékstílus a lételeme. Ilyen szempontból nehéz kolléga, mert nem ad színpadi biztonságérzetet. Időnként teljesen kiszámíthatatlan, mint egy gyermek, viszont ettől iszonyúan kreatív is. Nagyon meglepő és váratlan helyzeteket tud teremteni, melyekben rendkívül izgalmas nekem is mást mozdulni. Tudom, egy kétszereplős darabban az egyiknek óvatosabbnak kell lennie, mégis, amikor megadatik a játék öröme, fütyülök mindenféle biztonságra!