A barátnője csalogatta vissza a színpadra

Férjével, Kozák Andrással együtt Kazimir Károly társulatának vezető színészei voltak a Tháliában, később együtt szerződtek a Nemzeti Színházba, majd Székesfehérvárra. Ott mondott fel alapos meggondolásból.

Ha valóban jól érezte magát Székesfehérváron, miért lépett ki mégis a társulatból? Belefáradt, vagy megunta a színészi lét nem könnyű velejáróit?

Prózai oka volt a felmondásomnak. Gyermelyről kocsival jártam a színházba. Vezettem oda-vissza. Gyakran éjfél után értem haza. Már letértem az autópályáról Törökbálintnál, falvak között jártam normális országúton. Tél volt. Nem láttam az út szélét, pedig minden lámpám működött. Elbizonytalanodtam a kormány mögött. Fák, árnyékok, sötét éjszaka. Közúti világítás semmi. Azt mondtam, nem kockáztatok. Az év tavaszán felmondtam. Hónapokig hívogattak, hogy gondoljam meg magam, nagyon jó lesz a következő évad is, de én már akkor hajthatatlan voltam. Azóta nem léptem színpadra.

Nem is bánta meg soha, hogy így döntött? Hogy hirtelen elvágott minden szálat, ami addig a pályához kötötte?

Nekem nagyon jól működik a belső órám. Könnyelmű lépéseket soha nem tettem. Stabil ember voltam ilyen szempontból. Volt egy időszak, amikor már tévészerepléseket sem vállaltam. Andris, a férjem választotta ki, hogy ezt vagy azt még el kell vállalnom. De az az időszak sem tartott sokáig.

Nézőként azért eljárt egy-egy előadásra?

A menyem, Kékkovács Mara színésznő az Operettszínházban. Megbeszéltük, hogy megnézem őt egy este. Úgy alakult, hogy senki nem tudott velem jönni. Amikor kezdett lemenni a nézőtéri fény, hirtelen olyan rosszullét fogott el, hogy azonnal el kellett hagynom a nézőteret. Kiléptem az ajtón, és a fal mellett már le is csúsztam a földre. Telefonáltak a fiamnak, ő jött értem, és hazavitt.

Most mégis szerepet vállalt egy bolondos vígjátékban, a K.rémesben. Mivel tudták visszacsalogatni a pályára? Vagy kérdezzem inkább azt, hogy ki tudta rábeszélni a szerepre?

Az egyetlen barátnőm, Esztergályos Cecília. Úgy szeretjük egymást, mintha testvérek lennénk. Úgy is viselkedünk egymással. Vele mindig minden beszélgetés folyamatos röhögés. Amikor elszerződött a Tháliából a Nemzeti Színházba, én is el akartam menni. Utána! De Kazimir majdnem rám gyújtotta a házat. Lecseszett a sárga földig. Úgyhogy maradtam. De árva lettem. Hosszan. A kapcsolatunk viszont egyetlen napra sem szűnt meg Cilivel. Igen, neki oroszlánrésze van abban, hogy most újra próbálok. Nagyon szeretett volna velem dolgozni. Megkérdezte az igazgatóját, hogy mi lenne, ha én is játszanék a darabban? Öt perc múlva hívott Dörner György, hogy boldog lenne, ha elvállalnám a szerepet. Ott van velünk Koncz Gábor is. Filmben sokat játszottunk együtt. Közös versműsorunk is volt. Andrissal is, hármasban.

Akkor most örül a lelke? Elemében van a színpadon?

Egyelőre annyit tudok csak mondani, hogy jó a szerep. De rengeteg a szöveg. Hatvan oldalból ötvenet mi mondunk Cilivel. Az borzasztó sok. Cili viszont teljesen egyedülálló. Nincs a világon még egy olyan színésznő, mint ő. Sokat játszottunk együtt, de soha nem tett olyat a színpadon, ami váratlanul ért volna. Mindenben előre meg voltunk állapodva. Mindig tátott szájjal nézem őt. Akkor is, amikor velem játszik. Olyankor izgulok, nehogy elfelejtsem mondani a szövegemet. Két idős színésznő vagyunk, egy színészotthon lakói. Nyolcvanasok, mint mi ketten. Cili egy mindenen keresztültörő, tavaszi áradat a történet szerint, én meg állandóan arra kérem, hogy ne csináld, már megint mit csinálsz? Koncz Gabi meg egy demenciás vénember, akinek én voltam a felesége, de már erre sem emlékezik. Úristen! Ha megtudja, hogy elárultam, mit játszik, elüt a tolószékével a színpadon. Ja! Két olyan fordulat van a szerepben, amilyen még soha az életemben nem volt. Ez jó. Csak én már annyira szeretek otthon lenni, otthon ülni!

Ez a kis színházi pezsgés viszont színesebbé teszi a mindennapjait. Vagy nem így gondolja?

De jó, hogy ezt mondja! A gyerekeimtől és az unokáimtól is ezt hallom, csak nekik nem hiszem el. Azoknak, akiket a legjobban szeret az ember, nem hisz el semmit.

Mit tapasztal, sokat változott a színházi világ, amióta visszavonult?

Most mondjam el? Áludvariaskodás mögé bújnak az emberek. Mindenki mindenkire féltékeny. Ötvenkét-ötvenhárom évig voltam színész. De óvatoskodó sosem. Mindent kimondok. Most meg mit látok? A színésznők puszilkodnak, bájmosolyognak, semhogy szemtől szembe irigykedést mutatnának. Ez lett a divat. Történnek persze furcsa dolgok is. Ma például úgy szólt rám egy fiatal kolléganőm, hogy nem csak nekem, mindenkinek leesett az álla. Olyan durván, olyan gorombán. Nem szóltam, hogy nincs igaza, és hogy sértő volt a hangneme. Hallgattam. Ha válaszoltam volna, olyat mondok neki, hogy utána fel kell állnom, és soha többé nem megyek vissza a színházba. Inkább nem reagáltam. De ha felgyűlik bennem a pejsli, a harag, akkor majd félrehívom őt, és elmondom neki, hogyan kell viselkedni egy nyolcvannégy éves emberrel, aki nem bántotta őt.

Kevesen bírják ekkora önfegyelemmel.

Én arra is ügyeltem mindig, hogy csak a színházban legyek színésznő. Nem hajszoltam a népszerűséget. Nem vágytam arra, hogy az utcán felismerjenek. Inkább elbújtam. Az ősi paraszti-proli és még nem tudom, milyen származásom kicsit szolgalelkűvé tett egész életemre nézve. Ha véget ért az előadás, és átöltöztem a saját ruhámba, úgy vágtam át a nézőtéren, hogy senkinek eszébe sem jutott, hogy az a színésznő menekül az épületből, akit három órán át néztek. Lehajtott fejjel rohantam kifelé, mert hátul akkoriban nem lehetett kimenni, építkezés folyt. Horváth Teri kolléganőm volt ilyen. Derékban meghajlott, mint a kos, és ment neki a tömegnek. Én is ezt csináltam.

Hogy viselték a kolléganői, ott, a Thália Színházban, hogy olyan sokat játszott és nagy szerepeket? Szakmai féltékenység Kazimir Károly társulatában nem létezett?

Mindenütt halálos nagy szakmai féltékenység volt. Ezért alakult ki az a módszer, hogy összeölelkezünk, puszilkodunk, könnyes szemmel gratulálunk egymásnak, de csak azért, hogy ne bánts! Az a fajta őszinteség, hogy én megmondjam a kolléganőmnek, hogy egy bizonyos darabban nem kellett volna kombinéra vetkőznie, mert sokat rontott a jeleneten, nem volt meg. Ezt nem engedhettem meg magamnak, mert mi ilyet nem mondtunk egymásnak.

Nosztalgiázik azért néha, visszasírja azokat az éveket?

Arra, ami negyed másodperccel ezelőtt történt, egyáltalán nem emlékszem. Arra viszont, ami évekkel ezelőtt, pontosan. Előbbinek a háztartásom látja kárát. Néha felborul. Furcsa mód nem zavar annyira. Demenciás egyelőre nem vagyok. Jár az agyam, mint a kotlós szárnya, amikor porban fürdik, vagy mint a motolla. Egyszerre nyolc dolgot csinálok, csak aztán mindent összekeverek, majd elfelejtek. De mindenre világosan emlékszem, ami legalább három évvel ezelőtt történt. Az a memória, ami fontos, megmaradt. Amíg fel nem gyújtom a házat, nincs baj.

Miért? Piromán?

Nem. Csak ez jutott eszembe. Ilyenekre gyakran gondolok. Halál. Villámcsapás. Mennydörgés. Zuhogó eső. Tűzvész. Hadd bolondítsam magát egy kicsit! Nem komoly az egész. Csak az jár a fejemben, hogy hol a szemüvegem, hova indultam, becsuktam, lekapcsoltam, elveszett, elhagytam? Minden egyszerre! Aztán kiderül, hogy dehogy, nem veszett el, ott van, persze, csak négyszer elmentem mellette. Figyelemzavaros vagyok, vagy mi a fene? Megyek ki, te jó Isten, nincs a kapu bezárva! Nyitva hagytam? Ki van téve a kuka a kapu elé. Ki tette ki? Én nem is voltam kint. Most akartam kitenni. Felhívom az unokámat. Ti tettétek ki a kukát? Mi nem jártunk ott, Mami, beszóltunk volna. Biztosan te raktad ki! Na jó, akkor behozom. De hátha nem péntek van! Belenézek, ki van ürítve. Akkor milyen nap van? Mindent mindennel összekeverek. Évekkel ezelőtt a jobb karom csuklóját a mosógép miatt törtem el. Nekiment a mosógép az ajtónak, belülről, én meg nem tudtam bemenni a fürdőszobába. Lökdöstem, taszigáltam, egyszer csak kivágódott az ajtó, hasra bezuhantam, és az államat védve, hogy ne az roncsolódjon, darabokra tört a csuklóm.

S a szíve nem törik darabokra, ha a régi sikereire gondol? Átléptünk ugyanis a nosztalgián.

Ha túl sokan emlékeztetnek az elmúlt évekre, tiszteletféle ébred bennem a múltam iránt. Az egész világ színházi élete iránt. Sokszor hívtak új szerepre, hogy játsszak még. Nemegyszer érdeklődtek, hogy ehhez vagy ahhoz a darabhoz, szerephez volna-e kedvem. Az a drága Szurdi Miklós csinálta velem, hogy még éjjel is képes volt felhívni, mert azt hitte, hogy ha hirtelen ébredek, igent mondok a felkérésére. Csakhogy én akkor kezdtem elálmosodni, negyed egy felé. Tehát nem volt esélye. Nem is lett belőle semmi. Nem hagytam senkinek rábeszélni magamat. Édes volt nagyon a Miklós! Mindig részletesen elmesélte, miről szól a darab. Örkény István és Karinthy Cini is hányszor hívtak bennünket, hogy szerződjünk Andrissal ehhez vagy ahhoz a színházhoz! Ma sem értem, mi volt ennek az apropója, mert sosem derült ki. Székesfehérváron is jól éreztem magam. Csodákat játszottam ott is. Nemhogy nem vágytam el onnan, meg sem akartam mozdulni. Minek? Nem vagyok vándorlós. Vannak, akik szeretnek nagyokat utazni. Elmenni a világ végére. Én nem. Én ülök a fenekemen otthon, és boldog vagyok. És mindenütt, minden társulatban jól éreztem magam, ahol szerződésben voltam.

A teste továbbra is jól szolgálja?

A lábammal voltak problémák, de két műtét után már nem fáj. Négy nappal az első után újra meg kellett operálni. Úgy mentem, mint a csiga hátrafelé. Hat hónapig csak ülni vagy feküdni tudtam. Kibírhatatlan volt. Tönkrement az élni akarásom. De most már jó. Ez akkora megkönnyebbülés! Áprilisban voltam kontrollon, és megállapították, hogy minden rendben. A csontom összeforrt, az izomzatom remekül működik. Ez így együtt felszabadító érzés.