Venezuela mint üzenet

Az amerikai sajtóban az elnök neve után immár Donroe-elvként fut a tétel, miszerint az USA a saját befolyási övezetének tekinti a teljes kontinenst. Ennek első megnyilvánulásain már rég túl voltunk a tavalyi évben, amikor a Panama-csatorna körül amerikai cégekkel vásároltatták fel a kínai kikötői tulajdonokat. Ebbe a sorba tartozik Grönland ügye is, merthogy az Arktisz olvadásával az USA stratégái fenyegetést lát az északi sark-kör felől, amelynek kivédésére szerintük az európaiak nincsenek felkészülve, ezért saját kézbe vennék a világ legnagyobb szigetét. Mondjuk, ha már jár vele nyersanyag is, nem bánják, és történetesen az űripar szempontjából is kiváló a geográfiai helyzete. Kellemest a hasznossal.

Venezuela sok szempontból fontos lett a Trump-adminisztráció szemében. A Maduro-rezsim megbuktatása világos politikai üzenet a többi régióbeli diktátor felé, hogy ideje Trumppal kiegyezni, mert egyébként elmozdíthatják őket. Washington decemberben még dealt ajánlott a caracasi vezetésnek, amely azt elutasította, a saját kockázatára. Üzenet ez a kínai kommunistáknak is, hogy csak óvatosabban építsék a befolyásukat, mert egy amerikai hatalomátvétel esetén a befektetéseik új megítélés alá kerülhetnek. Végül nem elhanyagolható üzenet ez az új tengelyhatalmak felé általában sem, hiszen az orosz, iráni és észak-koreai vezetés is látja, hogy az USA kész lecsapni, ha arról van szó.

Van belső olvasat is. A Fehér Ház kabinetfőnök-helyettese, Stephen Miller a bevándorlási politikáért felel. Ő annak örül, hogy több mint félmillió venéz menekült visszaküldhetővé vagy még inkább visszatoloncolhatóvá válik az USA-ban. Rubio külügyminiszter pedig annak, hogy a kubai támogatások tovább csökkentek Maduro bukásával, aki végig ellátta olajjal a szigetet.

Így aztán a venezuelai beavatkozás egy sok-légy-egy-csapásra történetként értelmezhető, amely tökéletesen illeszkedik a might-makes-right, vagyis a „hatalmasnak igaza van” trumpi külpolitikai vonalra.