Közélet

Utazás Céline mélyére

O. Á.Arcunkra fagy a mosolyMegint kiderül, hogy Kassák Lajos szigorú bölcsessége micsoda remek művészi ízléssel párosult.
ÚJ SZÓ ONLINE

2012. augusztus 19. 05:35

O. Á.

Arcunkra fagy a mosoly

Megint kiderül, hogy Kassák Lajos szigorú bölcsessége micsoda remek művészi ízléssel párosult. Ő írt ugyanis 1934-ben az első magyarul megjelent Céline-regényről, a Hevesi András által magyarított Utazás az éjszaka mélyére című, Franciaországban hatalmas vihart kavart műről, amely aztán hosszú huzavona után 1977-ben újra a magyar olvasók kezébe kerülhetett Szávai János fordításában, a Magvető gondozásában.

Kassák, méltatva a regény hallatlan modernségét, nyelvi és költői erejét, úgy véli, kétféle kritikustól kell megvédeni ezt a könyvet: attól, aki remekműnek kiáltja ki, és attól, aki pocskondiázza. Amit Céline művel, az a modern regény történetének egyik fontos fejezete (mint Gogol köpönyegéből az orosz nagyok, úgy bújnak elő Céline mögül a francia új regény, valamint az amerikai beatnemzedék írói), ám az a mély nihil, ami a könyvből árad, csak a pokolba vezet, másfelé nem nyílik út.

Louis-Ferdinand Céline (1894– 1961), a kalandos sorsú orvos-író önéletrajzi ihletésű regénytrilógiájának harmadik darabja, a Bohócbanda 1944-ben jelent meg franciául, folytatást, újabb köteteket ígérve, számolva az olvasók felháborodásával („Botrányos. Elrondítja a szép francia nyelvet! Gyalázat. Börtönbe vele! Vissza a pénzünket! Undorító! Sírba visz minket! Gazember! Pokoli!”), és saját nagyságával („És ha kétszáz év múlva érettségi tétel leszek? Még Kínában is? Ahhoz mit szóltok?”). A folytatás elmaradt. Céline-t néhány cikke miatt antiszemitának és nácinak bélyegzik, elmenekül Franciaországból, Dániában börtönbe zárják, csak 51-ben térhet haza. S bár szinte mindenki tudja, hogy Hitlert nem állhatta, sőt bohócot csinált belőle, mivel a francia–német közeledést támogatta – s tette ezt nem épp szerencsés, megfelelő időpontban –, egy életre megbélyegzik. Bizonyos lexikonok szócikkei, miként a francia regény hatvanas-hetvenes évekbeli magyar értékelője, Mészáros Vilma, gyűlölködő, uszító antiszemitának és nácinak nevezik, s mint efféle férget kizárják a világirodalomból.

A két évvel ezelőtt, ugyancsak a Kalligramnál, Szávai János fordításában megjelent Halál hitelbe után a Bohócbanda az elbeszélő londoni évét idézi fel, ahová azután kerül, hogy megjárta a háború poklát. A kiadó szerint ez Céline legderűsebb könyve: Ferdinand mulatságosabbnál mulatságosabb kalandokba keveredik az angol alvilág jellegzetes figuráival. Nos, vannak itt prostituáltak, selyemfiúk, csavargók, csempészek, van idióta rendőr. A szereplők isznak, esznek, kurválkodnak és szeretnek, túl akarják élni a háborús nyomort. Ferdinand néha úgy véli, még a harctér is jobb, mint a háborús londoni szegénynegyed. Az alkohol és a kábítószer („mérgezett cigaretta”) olykor kiüti a figurákat, karok törnek, fejek loccsannak szét.

Persze nem az az igazán érdekes, ami történik, hanem ahogy Céline elmeséli, illetve láttatja. Ahogy több nyelvi réteget egymásra épít, amilyen természetesen vonja be az angol fordulatokat a francia szövegbe, amely egyszerre költői és alantas. Néha versszerűen lüktet, másutt brutálisan fejbe vág. És ahogy egy-egy nagyjelenetet összehoz! Csak a legnagyobbak képesek ilyen írói bravúrokra. Kalapot emelünk, néha-néha visszalapozunk, de megkönnyebbülünk, amikor a regény végére érünk.

(Forrás: www.hetivalasz.hu, 8. évfolyam, 29. szám, 2008. 07. 17.)

ESTERHÁZY PÉTER

Kis magyar mért

Könyvajánlójában azt írja O. Á. (Heti Válasz, 2008. július 17.): „Céline-t néhány cikke miatt antiszemitának és nácinak bélyegzik. (...) S bár szinte mindenki tudja, hogy Hitlert nem állhatta, sőt, bohócot csinált belőle, mivel a francia–német közeledést támogatta – s tette ezt nem épp szerencsés, megfelelő időpontban –, egy életre megbélyegzik.”

Meg hogy a hatvanas-hetvenes évek némely magyar lexikonjai „gyűlölködő, uszító antiszemitának és nácinak nevezik, s mint efféle férget kizárják az irodalomból”.

Louis-Ferdinand Céline-t azon pici oknál fogva mondták gyűlölködő, uszító antiszemitának, mert az volt. Igazi heccmester, hogy a lap szavát használjam. Ezt O. Á.-nak mint művelt, tájékozott irodalmárnak tudnia kell. Céline, egyszerűen szólva, zseniális szerző, a XX. századi regényírás egyik legnagyobbja – ÉS: gyűlölködő, uszító stb. Az idézett szövegből, ebben a fogalmazásban azt tudhatja meg az olvasó, hogy már megint igaztalanul vádolnak valakit, az is világos, hogy (már megint) kik, amint azt a tényleg a hajánál előrángatott utolsó férgeses idézet mutatja. Hogy ne sértően fogalmazzak: ez a Céline-kép nem illeszkedik a valósághoz. Nem néhány cikk, hanem cikkek sora, három könyvterjedelmű pamflet, levelek, szereplések – és nem ezek alapján bélyegezik egyesek Céline-t rasszistának, hanem ezek az írások bélyegzik meg Céline-t.

És hát lehet úgy fogalmazni, hogy a negyvenes években egy francia–német közeledés forcérozása nem szerencsés, megfelelő időpont – de megkockáztatom, ez nem optimális fogalmazás (nem szerencsés, nem is megfelelő). Amúgy meg Céline azért erőltette ezt a közeledést, hogy így megteremtsék a tiszta (vértiszta) árja Európát. (Totális, fanatikus rasszizmus vagy a halál, írja egy 1941-es levelében.) És valóban nem állhatta Hitlert, ezt jól tudja O. Á., de akkor azt is tudja, olyanynyira nem állhatta, hogy zsidónak tartotta. Ezt egyébként többször megtette azokkal, akikkel konfliktusba került, így ezt a Hitler-viszolygást nem tekinteném a céline-i antiszemitizmus közvetlen cáfolatának, tán épp ellenkezőleg.

Nagy fának nagy az árnyéka, az igaz, hogy Céline rasszizmusát nem lehetett jól használni, mindenben zabolátlan volt, ebben is, a német fordítás csak csonkítással, hamisítással tudta elérni, hogy az antiszemita pamflet a „céloknak” megfeleljen. A Stürmer értő kritikája még így is hűvösnek mondható, a nácik nem nagyon szerették őt, ha tudták, használták. És hát milyen antiszemita pamflet az, amelyik a balettről tartalmaz érzékeny traktátust, vagy amelyik záró passzusa az egyik legszebb prózai szöveg, előkészítője a kései Céline-művek poétikájának, még újabb stílusának. De azért a pamfletek által – volt igény rá – az írók közül ő kaszálta a legtöbbet a háborús időkben.

Minderről hosszan lehetne beszélni, tengernyi az irodalma. Az antiszemita-pecsét egyedül természetesen nem mondja el Céline bonyolult történetét. Ez a kellemetlen, európai helyzet van itt: egy nagyon nagy író, aki eltévedt. És egyébként utána is nagy maradt, a háború végi német (!) káoszról az ő trilógiája mondja a legtöbbet, és nem, mondjuk, a makulátlan tisztességű Böll írásai. Ez van. Ilyenek vannak. És másfélék is. Nem is világos, mért hozta ide ezt O. Á. Mert amúgy fontos, jó, hasznos a cikke, nem követi a mai jobbos fősodort (sodrot), mely előszeretettel vonzódik a giccs különféle formáihoz, ha azok megfelelni látszanak ideológiai céljainak, ebben mulatságos módon hasonlít a komcsi művészetpolitizálás izéihez. Céline minden, csak nem giccs, nagy és vad szerző, jó, ha szerepel a Heti Válasz stb. kultúrajánlójában.

Egyébként a legnagyobb rosszindulattal sem tudok valami hátsó szándékot találni O. Á. kellemetlen maszatolása mögött. Mert azt még értem, ha egy hazai zsidózásból karakteres vagy még inkább (a kedvencem:) sarkos fogalmazás lesz, ez az átfogalmazás (írástudói árulás) ugyan felelőtlenség, mit kerteljünk, nemzetellenes is, veszélyes, de látszik az erőfeszítés valóságos, bár sunyi célja. Itt ebből semmi. Hisz egy közismert, messzi, ráadásul halott (meg még francia) rasszista stb. szerecsenmosdatásának vajon mi volna az értelme? Föl nem foghatom. Se értelme, se haszna, csak kára és szégyene. Meg még irodalmilag is pontatlan. Akkor meg mért?

(Forrás: www.es.hu, 50. évfolyam, 32. szám, 2008. 08. 08.)

Önnek ajánljuk
Legfrissebb galériák
Olvasta már?