Néhány mondat a csapatszellemről

Őszintén szólva felötlött bennem a „Pázmány Péter és csapata” által aláírt dühös kis fogalmazvány olvastán, hogy tulajdonképpen irántuk érzett részvétemnek kellene hangot adnom. Nem kis lelki tehertétel lehet a csapat tagjai számára ugyanis, hogy vélt vagy nagyon is valós személyes érdekek miatt, magyarán, ilyen-olyan koncokért, évek óta háborúskodásra kényszerülnek olyan emberekkel, akikhez valamikor őszinte baráti kapcsolatok fűzték őket. Ennyit a fogalmazványban szereplő „lélekbúvár” esetleges bevetéséről. Arról, hogy kire férne rá némi „szakavatott” kezelés...

„Pázmány Péter és csapata” ugyan konkrétumokat követel rajtam, ám az Új Szóban 2004. május 14-én közölt interjúm egyetlen állítását sem képesek megcáfolni. Ellenben vehemensen visszautasítják állítólagos „rágalmaimat” egy olyan önkormányzati honlapra hivatkozva, amelynek tartalma semmit nem bizonyít és főként, semmit sem cáfol.

Meggyőződésem egyébként, hogy az Új Szó kellőképpen felnőtt olvasói – nem utolsósorban pedig a dunaszerdahelyiek – biztonsággal képesek megállapítani, hogy ki az, aki évek óta célirányosan ferdít, hazudik a városban, ki alkalmaz folyamatos, Pázmányék szóhasználatával élve, „agymasszázst” a dunaszerdahelyi polgárokkal szemben. Ezért itt és most egészen biztosan nem nekem kell magyarázkodnom! A „Csallóköz fővárosában” bezárt két magyar óvodával kapcsolatban sem. A tények ugyanis makacs dolgok, nem szorulnak magyarázatra. A két magyar óvodát bezárták annak ellenére, hogy eredetileg a szlovák nevelési nyelvű óvodát akarták áthelyezni. Ilyen értelemben tehát fölösleges és visszatetsző dolog, hogy a Csallóköz regionális hetilappal együtt az Új Szónak is beszól „Pázmány Péter és csapata”.

Mi újság a fogalmazványban is említett alkotmánybírósági döntés ügyében? Igaz, hogy a szóban forgó döntés nem rendeli el Dunaszerdahelyen a 2002-es önkormányzati választások megismétlését. Ám fehéren feketén kimondja: bizonyítást nyert többek között, hogy „körülbelül harminc roma választónak pénzt ígértek s adtak is azért, hogy az alperest (Pázmány Pétert – a szerző megjegyzése) válasszák meg polgármesternek”. Ezen idézet, valamint Pázmány és csapata egyéb evidens választási törvénysértéseinek története és listája szó szerint ott van a vonatkozó alkotmányjogi panaszról szóló, 2004. április 26-án kelt alkotmánybírósági döntésben, amely teljes terjedelmében elolvasható az www.concourt.sk alkotmánybírósági honlapon a PL. US 5/03 nyilvántartási szám alatt. Eszerint az Alkotmánybíróság nagyon is vitatható döntését – miszerint Pázmányék törvénysértéseinek ellenére sem kell megismételni a választásokat Dunaszerdahelyen – a legkevésbé sem tehetik ki a kirakatba...! Ellenben perdöntő bizonyítékul szolgálhat arra nézvést, hogy erkölcsökről és etikáról sokan értekezhetnek ugyan, viszont a legkevésbé sem alkalmasak erre az olyan emberek – „Pázmány Péter és csapata” –, akik nyilvánvaló törvénysértések résztvevői vagy törvénysértők, akárcsak passzív cinkosai voltak! Ilyen alapon bizony visszatetsző dolog az is, hogy elfogultság miatt tesznek a sajtónak szemrehányást ugyanezek az emberek. A „választók megcsömörlésének” okozójaként feltüntetni a sajtót és azokat az embereket, akik vicinális és országos pártemberek nagyon is kifogásolható viselt dolgaira figyelmeztetnek, pedig, enyhén szólva is, szemtelenség. Talán, ha tetszenének a dühös kis fogalmazvány aláírói többször a tükörbe nézni, mielőtt feltételek nélkül alávetik magukat a csapatszellemnek...