„Most a Kiscsillag a Kispálom”

Azt mondja, egyik kedvenc lemeze, az OK Computer a Radioheadtől ma is ugyan-annyira hat az újdonság ere-jével, mint 20 évvel ezelőtti megjelenése idején, mert annyira nem történt semmi a popzenében az elmúlt két évtizedben. Novemberben az Arénában lép fel az első 50 év legjobb dalaival, két kultikus zenekarának, a Kispál és a Borznak, valamint a Kiscsil-lagnak a közreműködésével.

Bizonyos értelemben most is kilóg a sorból, és ötvenen túl is tartogat még meglepetéseket. Lovasi Andrással a Művészetek Völgyében, a kapolcsi Kiscsillag-koncert előtt beszélgettünk.

A Kaláka Versudvarban volt egy közös műsorotok Lackfi Jánossal és Heidl Györggyel, Az emberélet útjának felén címmel. Az egyik Lackfi-versben, amit elénekeltél, van egy rész, amely pont ide paszszol: „Nézem, hogy belül mivé lettem, / Nézem, hogy ott kinn mit csináltam.” Hogy ott kinn mit csináltál, azt összefoglalja a Lovasi 50 koncert, engem inkább az érdekelne, belül mivé lettél, és mennyire egyeztethető össze az ötvenéves Lovasi András a húszévessel?

Húha… Nincs kiforrott álláspontom önmagammal kapcsolatban. Húszévesen igazából nem is volt a fejemben egy komoly terv, nem gondolkodtam azon, hogy például harminc év múlva hány gyerekem lesz, mennyi pénzem, mennyi autóm vagy milyen házam. Nem volt semmilyen konkrét elképzelésem a jövőmmel kapcsolatban. A rendszerváltás környékén minden nagyon gyorsan változott, nem is volt sok értelme előre tervezni. A Kispál és a Borzba is úgy kezdtünk bele, hogy csináljuk két-három évig, aztán majd jön valami más. Hosszú távú koncepciónk soha nem volt.

A két-három évből végül 23 lett…

Az első három Kispál-lemezzel, melyeket mind a mai napig egyfajta alapművekként tartanak számon, úgy voltunk, hogy ez most jó, de később azért kellene csinálni valami jobbat is. Az első albumunk, a Naphoz Holddal, amely ma már etalonnak számít, akkoriban kifejezetten rossz kritikákat kapott. A harmadik lemezünk, az Ágy asztal TV volt az első, amelyet már a kritikusok is dicsértek. A negyedik és az ötödik albumban (Sika, kasza, léc; Ül – a szerk. megj.) becsülendő a kísérletező kedv és a megújulási szándék, bár az igazi közönségsikerek inkább ezután következtek, a Bálnák ki a partra 1997-ben és a Holdfényexpressz 1998-ban. A Velőrózsák ezt a sikert már nem tudta megismételni, a lemez egésze túl lett írva, csak néhány nagy koncertsláger maradt róla emlékezetes, talán a Hang és fényt vagy a Még egyszert említhetném. Ugyanez az utolsó két lemezről – Turisták bárhol, Én szeretlek téged – is elmondható. Születtek még jó dalok, de egységes, egyenletesen jó albumok már nem. Persze nyilván mindenki számára az a lemez a legmeghatározóbb, amelynek a megjelenése idején rajongó lett.

A Kispál az utóbbi években mintegy önmaga tributezenekaraként működött. Egy korábbi interjúban viszont azt mondtad, ezeket a kvázi nosztalgiazenekarokat te nem tekinted valódiaknak, mert hiányzik belőlük a kreativitás, a megújulás lehetősége.

Elég rossz érzés lenne, ha a Kispál-érában született dalaimat veszni hagynám csak azért, mert a zenekar már nem létezik. A Lovasi 50 például jó apropó, hogy úgy is játszunk Kispál-dalokat, hogy közben nincs Kispál és a Borz.

És nincs?

Nincs. Vagyis azokban a pillanatokban, amikor alkalmanként összeáll a színpadon, akkor éppen van, de én továbbra sem tudom elképzelni, hogy egy normális zenekar működhetne állandó próbák, új dalok írása, lemezkészítés nélkül. Az utolsó két-három évben éppen ez hiányozott a Kispálból, emiatt is hagytuk abba végül. Nem volt különösebb konfliktus köztünk, csak éppen a szikra hunyt ki. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy miért nem csinálom inkább azt, amihez igazából kedvem van, olyan emberekkel, akik nem szívességből, hanem teljes odaadással muzsikálnak velem.

Ekkor jött a Kiscsillag.

Ekkor jött a Kiscsillag mint fő terv. Ez ugye egy hobbizenekarnak indult a Kispál mellett, mostanra viszont már óhatatlanul eluraltam. A Lecsónak (Leskovics Gábor – a szerk. megj.) ott van mellette a Pál Utcai Fiúk, a többiek meg nem annyira szerzőként vannak jelen benne. Mondhatni, hogy most éppen a Kiscsillag a Kispálom. Azzal a különbséggel, hogy ezzel a zenekarral sokkal könnyebb és klasszabb próbálni, dalokat összerakni, mint a Kispállal volt az utolsó időben.

A Kispál és a Borznak már nem is lesz folytatása?

Nem tervezzük, hogy a Kispál újra zenekarként fog működni olyan értelemben, ahogy most például a Kiscsillag működik. Csak azért, hogy néha-néha koncertezzünk, szerintem hülyeség egy zenekart életben tartani. Amikor a Kispál-életművet átfogó koncertsorozat elindult 2014-ben, benne volt a pakliban, hogy folytatjuk, de aztán gyorsan alábbhagyott a lelkesedés. Ennek a projektnek egyébként két fontos tanulsága volt. Az egyik, hogy hiába írtunk mi 150-200 számot, 15-20 az, ami most még él, és lehet, hogy tíz év múlva már csak kettő fog. A másik, hogy írtunk egy csomó jó dalt, amelyből aztán valahogy mégsem lett sláger, és attól, hogy újra eljátsszuk őket, már nem is lesz.

Mi a helyzet a régóta esedékes második szólóalbummal?

Az arénabeli Lovasi 50 koncertre megjelenik egy könyv az eddigi dalszövegekkel. Ehhez terveztem kiadni mellékletként egy szólóanyagot, de annyira sűrű lenne a tempó, hogy végül is lemondtam róla. Nem akarom, hogy elsikkadjon, de ha most jelenne meg, szinte biztosan ez történne vele. Nemrég jött ki a Kiscsillag új albuma, a Semmi konferencia, ennek is kell még idő, hogy elérjen a rajongókhoz. Mostanában a magyarországi rádiók nem nagyon játsszák a dalainkat, enélkül pedig még a saját közönségünknek is kell egy év, hogy az új számokat ismerősként üdvözölje a koncerteken. Szóval talán majd jövőre visszatérhetünk a szólóalbumhoz.

Beszéljünk akkor a Lovasi 50-ről. Ez a produkció azért különleges, mert itt találkoznak először a Kispál és a Kiscsillag dalai. A komáromi koncerten azt láttam, hogy az előbbiek még mindig jobban meg tudják mozgatni a közönséget, sokan fennhangon követelték a Kispál-slágereket.

Nyilván ha Kispál-dalok hangzanak el, az nagyobb eseménynek számít, mint ha a Kiscsillag koncertezik, és az is igaz, hogy az előbbi fontosabb, nagyobb közönséggel rendelkező zenekar volt a maga idejében. Ezt tudomásul kell venni. Azért találtam ki ezt a műsort, ahol a két zenekarból minden zenész a színpadon van és beszállnak egymás számaiba, mert nem a különbségeket akartam hangsúlyozni, hanem az azonosságokat. A koncert kétharmadát – ahogy a 30 év kétharmadát is – a Kispál-dalok teszik ki, időarányosan. Ugyanakkor egy csomó Kispál és Kiscsillag-sláger nem hangzik el, nincs például Ha az életben. Nyilván mindenki a saját kedvencét fogja hiányolni.

Cserébe meghallgathatják Kispál András szólóját a Sirályban.

Így van. Azt szeretném, ha ez nem egy nosztalgiakoncert lenne. A válogatásnál az volt a szempont, hogy a dalok érvényesen szóljanak, valamilyen módon illeszkedjenek ebbe a műsorba, és hogy a nosztalgiafaktor egy idő után elkopjon. A komáromi koncerten egyébként azt láttam, hogy a közönség fokozatosan megszokta a dolog furcsaságát, és egy idő után elkezdett tök jól működni az egész. Ha valaki mindenféle prekoncepció nélkül, nyitott füllel és zenei élményre éhesen érkezik, akkor szerintem nem lesz nagy baj.

Korábban többször elmondtad, hogy a popzenében egyfajta stagnálás észlelhető, és az elektronikus zene 90-es évek közepén jelentkező nagy hulláma óta semmilyen számottevő változás vagy megújulás nem történt. A magyar zenekarok közül látsz valamelyikben olyan potenciált, amilyen a Kispálban volt?

Ezt nem nekem kell eldönteni, hanem a közönségnek. Látok tehetséges bandákat, de ezek nem feltétlenül közönségkedvencek, vagy azok, melyeket a rádiók játszanak. Nagyon szeretem például a Blahalouisianát vagy a Qualitonst.

A Kispállal egy időben vagy valamivel később induló zenekarokról nem túl pozitívan nyilatkozol Lévai Balázs könyvében, olyan jelzőket használsz, mint „giccses”, „ripacskodó”, „teátrális”.

Mert a magyar popzenét javarészt giccses, teátrális és ripacskodó emberek csinálják, ebbe beleértem magamat is. Én is küzdök a saját manírjaimmal, küzdjenek mások is. Érdekes, hogy ennek ellenére, vagy talán éppen ezért a magyar popzene jelenleg bizonyos értelemben a fénykorát éli. A 70-es, 80-as évek óta nem jártak ennyien koncertekre, a Budapest Park például minden héten tele van. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy a lemezeladások helyett mára a legfőbb bevételi forrássá a koncertezés vált. Szóval a pezsgés megvan, én inkább a sokszínűséget, a nyitottságot hiányolom a popzenéből. A kétezres évek elején az internet előnyeit kihasználva egy csomó új hatás, marginális irányzat tűnt fel az angolszász mainstream mellett. Mostanra ez megint visszaszorulóban van, mert a nagy menedzsmentek az online zenelejátszóknak és a megváltozott fogyasztói szokásoknak köszönhetően ismét eluralták, monopolizálták a zeneipart. Az emberek ma már nem keresik a nekik tetsző műfajokat vagy előadókat, hanem megvárják, míg eléjük tolják a zenéket a Spotify-on vagy a YouTube-on.

Azt mondod, hogy a koncertek látogatottsága szempontjából aranykorról beszélhetünk. A könyvben viszont úgy fogalmazol, hogy – idézem – „olyan birkaként működő embercsordát kapunk sokszor közönségnek, amit nem közönségnek hívnak, hanem tömegnek”.

A tömegember igényeit megcélzó produkciók, könnyűzenei vagy akár politikai termékek felelősek azért a folyamatos szellemi színvonalsüllyedésért, amelynek a tanúi vagyunk. Nagyon ritka ma már az olyan produkció, amely mögött valódi, erős szellemi gerinc van. Tulajdonképpen a popzenéhez hasonlóan a politikában is végletekig lebutított üzenetekkel operálnak, amely nem haladja meg egy tweet vagy egy jelmondat terjedelmét. Lehet, hogy nekünk, előadóművészeknek tudomásul kellene vennünk, hogy ma már egyfajta animátorokként, tömegmozgató, szórakoztató szakemberekként kellene működnünk, de én erre nem vagyok kapható. Ilyen értelemben én inkább régimódi maradok. A 30-as éveimben írtam ezt a sort, de ma is érvényes: „Tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem.”

Szerepeltél filmekben, filmzenét és -betétdalokat is írtál, a Semmi konferencia pedig egy színházi előadásból született. Elképzelhető, hogy idővel a rock and roll helyét valami más veszi át az életedben?

Biztos lesznek olyan időszakok, amikor igen, de szerintem előbb-utóbb mindig vissza fogok kanyarodni a zenéhez. A Kiscsillag most nagyon jó periódusban van, újra szeretek próbákra járni, klassz dolgokat rakunk össze, és még az idén kijövünk pár új dallal. Ha pedig az Aréna-koncert úgy sül el, ahogy szeretném, akkor jövőre talán már nem csak az utolsó tíz év dalait fogom játszani a koncerteken. Miért is ne játszhatnék néha egy-egy régebbi dalt is? Végül is nekem van a legtöbb közöm hozzájuk.

Az interjú bővített változatát az ujszo.com-on olvashatják.