Fodor Attila: „Önmagában egyetlen intézkedés sem garancia arra, hogy egy iskola jobb lesz tőle”

Ha jól tudom, Ön is részt vett valamilyen formában az oktatási reform egyes pontjainak az elbírálásában. Hogyan nézett ki ez pontosan?   

Valóban, részben bekapcsolódtam a folyamatba. Amikor Tomáš Drucker 2023 őszén oktatási miniszter lett, sokan kiemelték, hogy nem oktatáspolitikai szakember, de kiváló menedzser – ez a minisztérium működésének átszervezésében is megmutatkozott. A kormányprogram oktatási fejezetét 39 konkrét projektbe szervezték, külső, nonprofit partnerek bevonásával. 

A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége (SZMPSZ) több munkacsoportban is részt vett, ahogy a Comenius Pedagógiai Intézet is. Én a pedagógusok jogállásáról szóló, úgynevezett 138-as törvény módosítását előkészítő csoportban dolgoztam. Bár a folyamat kezdetben nyitott és szakmai volt, a munkacsoportok működése nagyon eltérőnek bizonyult – volt, ahol valódi párbeszéd zajlott, máshol a döntéseket a minisztérium belső körei hozták. 

2024 júniusában indult a hivatalos társadalmi egyeztetés, a „pripomienkové konanie”. Ekkor már szélesebb együttműködésben – az SZMPSZ, a Comenius, a Selye János Egyetem, a Pro Civis és a Magyar Szövetség részvételével – 98 módosító javaslatot nyújtottunk be. Ezeket formálisan tárgyalták, de ebben a szakaszban már inkább technikai pontosításokról lehetett beszélni. 

Sokak szerint a valódi vita korábban, a jogszabály előkészítő szakaszában lett volna fontos. A nyári egyeztetés ráadásul időzítésében is szerencsétlen volt: több száz javaslat érkezett, és mire a végleges szöveg a kormány elé került, sok módosításról már a szakmai közeg sem tudott. Ez joggal vetett fel kérdéseket a transzparenciáról és a szakmai bevonás mértékéről. 

A törvénycsomag lényegét sokan az elmúlt húsz év legnagyobb reformjaként emlegetik – ezzel óvatosabb lennék. A változások többsége adminisztratív jellegű, például elektronikus beiratkozás vagy jogi pontosítások.

Az önkormányzati fenntartás és a normatív finanszírozás rendszere érintetlen maradt. Az inklúzió erősítése viszont valóban előremutató irány. 

Most az iskolákra egyszerre hárul rengeteg új feladat – a kurrikuláris reform bevezetése, pedagógusképzések, programfejlesztés –, mindez új jogszabályi környezetben. Ez túlterheltséget okoz, és talán magyarázza, miért fogadják sokan vegyes érzésekkel a reformot. 

Említette a kurrikuláris reformot, ez tulajdonképpen mikortól lép érvénybe és milyen változásokat eredményez az oktatáson belül? 

A reform 2026 szeptemberétől lép életbe, egy hároméves előkészítő szakasz után. A pilotprogramba 2023-ban 40, a következő évben további 450, az idén újabb 500 alapiskola lépett be, jelenleg már mintegy 1000 iskolában dolgoznak az új állami oktatási program szerint és tesztelik azt; így a tapasztalatok alapján finomhangolásra is van lehetőség. 

A legfontosabb újítás a kompetenciaalapú oktatás, amely a készségek fejlesztésére helyezi a hangsúlyt, nem a puszta ismeretátadásra. Emellett bevezetik a tanulási ciklusok rendszerét, amely három szakaszban – a 3., az 5. és a 9. évfolyam végéig – határozza meg a követelményeket, rugalmasabbá téve a tantervet. 

A reform célja az inklúzió erősítése és a digitalizáció fejlesztése is, emellett nagyobb szabadságot ad az iskoláknak és pedagógusoknak. Lehetővé válik a projektalapú tanulás, a témahetek, tantárgyi integráció, és a hagyományos 45 perces órakeret sem kötelező többé. 

Ez egy folyamat – van, ahol már működik, máshol még tanulják –, de hosszú távon egy modernebb, gyermekközpontúbb oktatást ígér. 

Ön szerint a teljes reformcsomagból melyek voltak azok az intézkedések, amelyekre valóban szükség volt? 

Én úgy látom, hogy önmagában egyetlen intézkedés sem garancia arra, hogy egy iskola jobb lesz tőle. A törvényben szereplő lépések önmagukban nem hoznak automatikusan minőséget – mindig az a kérdés, hogyan valósítják meg őket. 

Vegyük például az iskolaoptimalizációt, ami most a minisztérium egyik kulcsfontosságú célja: nagyobb, jobban felszerelt iskolákat szeretnének, ahol erősebb a szakos ellátottság és gazdaságosabb a működés. Ez bizonyos szempontból érthető, hiszen a nagyobb intézmények valóban hatékonyabbak lehetnek. Ugyanakkor a világ sok országában éppen az ellenkező irányba mennek a trendek: a szülők egyre inkább a kisebb, családias iskolákat keresik, ahol személyesebb a légkör és több figyelem jut a gyerekre. Tehát miközben az optimalizáció gazdaságilag racionális, pedagógiai és emberi szempontból már sokkal összetettebb kérdés. 

Az iskolák önálló jogi személyisége is kettős: növeli az autonómiát, de a kisiskolák számára komoly adminisztratív teher. Valószínű, hogy ezek társulásokba kényszerülnek, ami végül iskolaközpontok kialakulásához vezethet. 

Előremutató viszont az inklúzió erősítése, a gyógypedagógusok és pszichológusok bevonása. Ugyanakkor problémásnak látom a magán- és egyházi iskolák finanszírozásának szűkülését, ami a szabad iskolaválasztást is korlátozhatja. Az iskolatanácsok jogkörének csökkentése pedig visszalépést jelent az iskolai autonómiában. 

A reform tehát vegyes képet mutat. Vannak benne előremutató és aggályos elemek egyaránt. A siker kulcsa az egyensúly lesz. Fontos, hogy a hatékonyság ne menjen a gyerekközpontúság rovására. 

Korábban említette az optimalizáció kapcsán, hogy a minisztérium közvetlenül nem fog iskolákat bezáratni, hiszen nincsenek saját iskolái, azonban a reform egyes pontjai a kisiskolák megszűnéséhez vezethetnek. Mik azok a pontok, amelyek veszélyt jelentenek a kisiskolák számára? 

Ez így van. A minisztérium szándéka egyértelmű: nagyobb, hatékonyabban működő iskolák kialakítását szeretné előmozdítani. Ez gazdasági szempontból érthető, hiszen a nagyobb intézmények jobban kihasználhatók, könnyebben biztosítható bennük a szakos ellátottság, és olcsóbb a működtetésük. A másik oldalon viszont ott vannak a kis települések, amelyek az elmúlt húsz évben sok munkával és áldozattal tartották életben az iskoláikat. Ezek az önkormányzatok nemcsak fenntartották, hanem fejlesztették is az intézményeket, és most, hogy ezek az iskolák már megújultak és stabilan működnek, új típusú nyomás nehezedik rájuk: kicsik, nem gazdaságosak, társuljanak vagy olvadjanak be. 

A kisiskolák szempontjából több pont is komoly kockázatot jelent. Az egyik az, hogy minden intézménynek önálló jogi személlyé kell válnia. Ez a nagyobb iskolák esetében természetes lépés, ám a néhány pedagógussal működő kisiskoláknak hatalmas adminisztratív terhet jelent, és sokuk számára ez lesz az a pont, ahol társulniuk kell más iskolákkal. A másik veszélyforrás a kiegészítő normatíva fokozatos megszüntetése. Korábban a kisiskolák méretük miatt másfélszeres támogatást kaptak, hogy ellensúlyozzák a működési hátrányaikat. Ennek kivezetése jelentős bevételkiesést jelenthet, ami több intézményt ellehetetlenít. A harmadik elem pedig az, hogy a kiegészítő támogatásokhoz mostantól feltételeket szab a minisztérium: csak azok az intézmények számíthatnak pluszforrásra, amelyek társulásba vagy klaszterbe lépnek más iskolákkal. Ez finoman, de határozottan az összevonások irányába tereli a rendszert. 

Összességében tehát nem arról van szó, hogy a minisztérium kimondottan iskolabezárásra készülne, hanem arról, hogy olyan feltételeket teremt, amelyek mellett a kisiskolák önálló működése egyre nehezebbé válik.

Ez a folyamat különösen érzékenyen érinti a magyar iskolákat, hiszen a legtöbb kisiskola éppen magyar nyelvű településeken működik. Éppen ezért most az a feladat, hogy új megoldásokat találjunk – olyan társulási vagy klasztermodelleket, amelyekben a települések nem vesztesként, hanem együttműködő partnerekként jelennek meg. 

Mit tehetnek a kisiskolák a megszűnés ellen? 

A kisiskolák helyzete valóban nehézzé válik, hiszen a finanszírozási rendszer átalakítása miatt elveszítik azt a másfélszeres támogatást, amely eddig segített fenntartani működésüket. Ezért hosszú távon valószínűleg nem tudnak teljesen önállóan fennmaradni, hanem valamilyen formában együttműködésre, közös gondolkodásra lesznek rákényszerítve. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ez a folyamat ne felülről, központi utasítások mentén történjen, hanem helyben szülessenek meg a döntések. A helyi közösségeknek, önkormányzatoknak és pedagógusoknak kell kitalálniuk, milyen formában tudnak együttműködni a környező iskolákkal, milyen megoldás szolgálja leginkább a gyerekek érdekeit. 

Lesznek térségek, ahol gazdasági és pedagógiai szempontból is belátható, hogy érdemesebb lenne egy központi, jobban felszerelt iskolába szervezni az oktatást, akár iskolabusz segítségével. De ugyanígy lehetnek olyan települések is, ahol a távolság, a közlekedés vagy a helyi közösség sajátosságai miatt épp az a jobb megoldás, ha az iskola helyben marad. Nem lehet tehát egyetlen, mindenkire érvényes receptet adni – teljesen más logika érvényes a sűrűn lakott Csallóközben, mint a ritkábban benépesült gömöri vagy nyitrai térségekben. 

A legfontosabb, hogy a döntések ne politikai vagy adminisztratív nyomásra szülessenek, hanem a helyi közösségek belátásából.

Nem lehet központi kiáltványban megmondani, hogy „a magyar kisiskoláknak ezt és ezt kell tenniük”, mert minden régiónak megvan a maga valósága, lehetősége és korlátja. A jövő tehát az együttműködésben van – abban, hogy a kisiskolák és a környező intézmények közösen találják meg azokat a formákat, amelyek egyszerre szolgálják a gyerekek érdekeit, a pedagógiai minőséget és a közösségek fennmaradását. 

A minisztérium álláspontja szerint a reformcsomagnak lesz egy harmadik szakasza is, amelyben majd a későbbiekben esetleges korrekciós javaslatok kapnak helyet. Tudna olyat mondani, amelynek Ön szerint okvetlenül bele kellene ebbe kerülnie? 

Úgy gondolom, hogy a reform harmadik, korrekciós szakaszában majd a gyakorlat mutatja meg, hol lesz szükség módosításra. Ha most kellene kiemelnem valamit, nagyon fontosnak tartanám az iskolatanácsok szerepének visszaállítását az igazgatóválasztásban. Ugyanilyen lényeges a szülők szabad iskolaválasztási jogának a megtartása, amit az új szabályozás korlátoz. 

Persze sok minden csak a reform gyakorlati működése közben derül majd ki. Látszik viszont, hogy a társadalmi egyeztetéseknek volt hatása: a minisztérium több ponton engedett, enyhített korábbi szigorításokon, és meghosszabbított bizonyos határidőket – például az óvodák önállósodásának határidejét 2027 helyett 2036-ra tolták ki. Ugyanez a rugalmasság figyelhető meg az óvodapedagógusok végzettségi előírásainál is, ahol a főiskolai végzettség kötelezővé tételét végül felülvizsgálták. 

Ez is mutatja, hogy a párbeszédnek van ereje. Fontos, hogy a reform harmadik szakaszában is megmaradjon ez a nyitottság – csak így lehet valóban működő, a gyakorlatban is életképes rendszert kialakítani.