Európai Unió: az új seprűk

František Šebej

František Šebej: „Az EU Bizottságának elnöke, Ursula von der Leyen kompetens politikus. Ezért képes lehet majd mind a bizottsági munkának, mind a NATO-val való biztonsági együttműködésnek kedvező irányvonalat adni.”

Új seprű jól seper – tartja a régi szólás, jelezvén, hogy új posztján mindenki igyekszik helyénvalón és buzgón ellátni tisztét. Nyilván az EU december 1-jén hivatalba lépett 27 tagú új Bizottsága is ennek az elhatározásnak jegyében ígérte lendületes terveinek ütemes megvalósítását.

E szándék esélyeit és tágabb összefüggéseit František Šebej külpolitikai szakértővel, az SZK Nemzeti Tanácsa külügyi bizottságának korábbi elnökével boncolgattuk.

Šebej úr, ön mit tart napjainkban az Európai Unió négy-öt legégetőbb dilemmájának?

A dilemmákat, az azokból származó kihívásokat rendszerint maga az élet hozza, így nehéz rangsorolni őket. Most az akut gondok egyike, hogy mennyire marad stabil az Európai Unió belső helyzete az évek óta húzódó brexit végjátéka után. Ebben a kilépési huzavonában ugyanis, a történet gyakorlati részleteit nézve, még jelenleg is rengeteg a nyílt kérdés. Mindenkinek magától értetődő érdeke viszont, hogy a britek távozása ne járjon beláthatatlan következményekkel. A jövőt tekintve pedig előbb-utóbb előállhat annak veszélye, hogy más tagállamok politikai garnitúráinak egy része – az új Bizottság minden igyekezete ellenére – az Egyesült Királyság hazárdjátékának mintáját kívánja követni. Igaz, most „csak” Nagy-Britannia készül távozni, de kilépése az unió egész „építményének” egyensúlyi viszonyait fogja szükségszerűen meggyöngíteni; rosszabb esetben és valamivel hosszabb távon akár a tagállamok együvé tartozását is végzetesen megingatni. Akinek érzékeny a politikai szimata, az érzi, hogy egy ilyen fordulat is a levegőben lóg. Végső soron az sem titok, hogy az Európai Unió jövőjének öt különböző módozatát tárgyaló hivatalos dokumentum, a Fehér könyv is számol egy ilyen eshetőséggel.

Eszerint az ilyenféle kedvezőtlen perspektíva talán a migráció agyonragozott kérdéskörénél is égetőbb probléma?

A saját súlyán és helyén mindkét gond szorongató feladattá fejlődhet. De a migráció megfelelő és uniós szintű rendezése ezt tudatosítva sem történhet olyan indulatokat meg félelmeket keltő formában, ahogyan ezt a kérdést a visegrádi négyek országai kezelik, különösen pedig a magyarországi kormányzati politika teszi. A közös kötelesség- és segítségvállalás elve ugyanis az európai alapértékek egyike. Kötelességünk ezért különbséget tenni aközött, hogy az életüket, a biztonságukat, az egészségüket mentő menekültekről beszélünk-e, vagy azokról, akik nem a veszélyzónákból érkező földönfutók, hanem a jobb gazdasági, szociális, kulturális életkörülményeket keresve igyekeznek másutt és szerencsésebben boldogulni. Önmagában az ilyen indítékkal motivált migráció egyébként ősidők óta ismert, természetes jelenség, és egy kritikus pontig jól is kezelhető, csupán a túl gyors és túlságosan radikális változások okozhatnak komolyabb társadalmi, akár államközi zökkenőket.

Például a sok-sok vitát, barátságtalan súrlódást okozó „kvótaügy”...

Valóban. A váratlan migrációs hullám már négy-öt éve tornyosuló európai problémái ezért két tanulságos tapasztalatot is rejtenek magukban. Az egyik: a kvótarendszer ötlete ugyan alapvetően nem az ördögtől való, viszont bajos a szóban forgó elképzelést szinte utasításszerűen foganatosított létszámokban, már-már gépiesen végrehajtani. A másik megszívlelendő tapasztalat, hogy lényegében jogos a merev elutasításokban vitézkedő tagállamok „megintése”, hiszen a menekültkérdésben – a dermedt cserebogarak pózát mímelve – az Európai Unió egyetlen országa sem zárkózhat el az emberiesség és a természetes szolidaritás elvének kötelezettsége elől.

Gondolom, ezért is érdemes felhozni, hogy Ursula von der Leyen a hivatalának átvétele előtt pár nappal azt nyilatkozta: az új Bizottság, rugalmasabb javaslatok előterjesztésével, az eddigieknél eredményesebben szeretné szabályozni a migráció egyre sürgetőbb problémakörét. Továbbá sikeresebb kíván lenni a klímavédelemben, a digitalizálás tempójában, illetve következetesebb mércét fog alkalmazni a tagállamok demokratikus működésének, a jogállamiságnak, az emberi jogoknak és a médiaszabadságnak uniós betartatásában!

Az utóbbi esztendők ez irányú és kissé tétova benyomásai után ezek rendre indokolt kezdeményezések. A magam részéről azonban úgy érzem, hogy a mostanában egyre kiemeltebb nemzetközi témaként megjelenő és valóban fontos klímavédelemben jobb volna kerülni a tömegpszichózist gerjesztő aktivizmus túláradó eszközeit. Szerintem ehelyett a tudatos környezetvédelemre összpontosítva józan és reális célokat szükséges magunk elé tűzni. Célszerű lenne ugyanis végre világosan kimondani: mi az, amit ezen a téren tényleg megtehetünk és valóban elérhetünk, illetve mi az, ami tulajdonképpen már jóvátehetetlen mulasztás a környezetünkkel szemben. Ráadásul a klímavédelem távolról sem csak Európa halaszthatatlan kötelezettsége, hanem a legtöbbet és a legtolakodóbban szennyező Kína, India, Oroszország és a párizsi klímaegyezményből kihátrált Amerikai Egyesült Államok kutya kötelessége is.

Egyet fordítva a témán: az Európai Unió minden tekintetben egyenrangú tárgyalópartnere Kínának vagy Oroszországnak?

Gazdasági téren okvetlenül. És az EU-nak az eszközei is megvannak ahhoz, hogy számos egyéb területen szintén egyenrangú játszmában álljon a két szóban forgó nagyhatalommal. Ami viszont szembeszökő különbség, hogy az Európai Unió a demokratikus, nyitott és népuralmi társadalmak légkörét élvező tagállamok közössége – még ha olykor sokan szidják is azt a „fránya” Brüsszelt –; míg Kína vagy Oroszország nem bíbelődik a szabad viták és a demokratikus döntések „kényszerűségével”, hanem a központi hatalom „csúcsfeje” egyszerűen dönt, és kész! Így az vesse rám az első követ, aki a demokratizmussal és a szabadelvűséggel szemben az autokrata államhatalmi rendszert becsüli jobban. A felvilágosult diktátor ugyanis olyan ritka, mint a fehér holló.

Úgy látja, hogy Oroszország és Kína előszeretettel éket ütne az Európai Unió tagállamai közé, hogy a befolyását is növelhesse körükben?

Határozottan igen. Oroszország a hibrid háborúk, a dezinformációs és propagandakampányok összes eszközével, a szeparatista és rendszerellenes erők támogatásával, az európai politikusok bizonyos körének lekenyerezésével megtesz mindent azért, hogy aláássa az emberek bizalmát az EU politikai intézményei iránt. És persze Kína sem különb a birodalmi törekvéseit szolgáló eszközök megválogatásában. Fellépéseik stílusából és nyelvezetéből gyakran kiérezni, hogy fölényeskedve megvetik a demokratikus Európát; az EU tagállamait tekintve pedig Putyin már-már úgy jár például Budapestre, mintha hazajárna oda.

Eszerint az Ursula von der Leyen vezette új Bizottságnak erélyesebben kellene fellépnie az Európai Uniót bomlasztó külső nagyhatalmi törekvésekkel szemben?

Feltétlenül. Még ha most nyakunkon a sok gondot okozó brexit ódiuma is. Illetve azok után, hogy az idén májusban tartott választást követően az Európai Parlamentben szintén bonyolultabbak lettek az erőviszonyok. Vagy hogy az sem működik már a régi idők olajozottságával, mely szerint Németország és Franciaország megegyeznek valamiben, amit aztán a többiek az összes tagállam közös döntése előtt jó tárgyalási alapnak tekintenek. Az elnök asszony azonban kompetens politikus, aki nyilvánvalóan képes lesz mind a bizottsági munka különböző területeinek, mind a védelem- és biztonságpolitika dolgaiban a NATO-val való szoros együttműködésnek kedvező és határozott irányvonalat adni.

Mi az, amit még a biztató előjelek közé sorolna?

Valószínűleg valóban a biztató jelzések vannak túlsúlyban, de ezek közül hadd említsek meg csupán hármat. A külügyi főképviselő posztjára találó idea volt Josep Borrell személyében egy volt külügyminisztert jelölni. Jó választásnak tűnik az Európai Tanács elnöki székében a korábbi belga miniszterelnök, Charles Michel, akinek kormányfői tapasztalatai révén gyakorlata van az erős tárgyalások vezetésében és a kölcsönös kompromisszumok kialakításában. Harmadsorban pedig nem kevésbé lényeges, hogy az elmúlt hetekbenhónapokban Ursula von der Leyen sok figyelmet szentelt a biztonságpolitika kérdéskörének és a NATOhoz kapcsolódó értékeknek. Számos alkalommal kiemelte, hogy a NATO nem csupán kontinensünk békéjét képes garantálni, hanem az EU-val egybehangzóan a demokrácia és a jogállamiság védelmezője is.

Bármennyire igaz a közmondás, hogy „az új seprűk jól sepernek”, a jó hírek után jöjjenek azért a rosszak is: a kétségtelen aggodalmak, és ha indokoltak, hát a félelmek!?

Ami mindenképpen jóval több figyelmet érdemel, az az orosz fenyegetettség jelenlétének ravaszkás ármánya. És nemcsak Közép-Európában, hanem az egész Európai Unióban. Első pillantásra ugyan tény, hogy ez a veszély távolról sem hasonlítható a Kelet-Ukrajnában 2014-ben történtekhez és az ott azóta fennálló orosz annexióhoz; de ezzel szemben az is igaz, hogy mifelénk most a biztonságpolitikai kockázatok jóval fondorlatosabb formáit látjuk magunk körül. Ha ők ugyanis a propaganda eszközeivel meg a pénz hatalmával könnyeden elérik, hogy szűkebb-tágabb régiónkban az olyan politikusok típusai dominálnak, mint a Putyint és az orosz birodalmi törekvéseket tisztelő Andrej Danko és Orbán Viktor, az osztrák Heinz-Christian Strache, az olasz Matteo Salvini, az angol Nigel Farage, a svéd Jimmie Ähesson meg a hozzájuk hasonlók, akkor azonnal egyértelművé válik, hogy az orosz befolyás és a hatalmi elképzelések térnyeréséhez itt már nem kellenek a tankok, hiszen megteszi a magáét a pénz, pár politikus lojalitása és az álhírgyárak „hírszolgálata”. Őszintén szólva ezt a szituációt erősen nyugtalanítónak tartom.

Elrettentő funkciójával segíthetne ezen a helyzeten egy közös európai hadsereg?

Pillanatnyilag ennek semmi esélye. Az EU-tagállamok haderői mélyen alulfinanszírozottak, a felszereltségük távolról sem üti meg a kívánt nívót. És ami talán még zavaróbb, hogy többnyire kikopott belőlük a „lélek”: a védelmi elszántság és harcra kész akarat!

Ezért mondta egy rádióinterjúban, hogy az önálló európai hadsereg csak afféle mesével habosított ábránd, mint egy Lehároperett!?

Igen. Legalábbis egyelőre. Emiatt is lényegbevágóan fontosak az Európai Unió és a NATO szoros kapcsolatai. Hiszen Európa, egy éles helyzetben, az Egyesült Államok és Kanada NATO-egységei nélkül nem tudná megvédeni magát.

Különben is, olyan világban élünk, hogy történjék bárhol bármi, az nincs elég messze ahhoz, hogy annak hatásait valamiképpen ne érezzük itt nálunk mi is.

A jól működő Európai Uniónak ezért kell az élet minden területén új erőket mozgósítania. Gazdaságilag, politikailag, katonailag. És az együvé tartozó EU eszméjéhez lojális tagállamaiban az aktív civil társadalmak polgárainak az európai alapértékek iránti elkötelezettsége dolgában. Ehhez – mint minden kezdet – a december elsejével kezdett uniós „restart” is reményt ad.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?