Elefánt a klímapolitika porcelánboltjában és felemás COP30 – valóban félresiklott a globális klímavédelem?

Az elmúlt hónapok klímapolitikai fejleményei egyszerre keltettek bizonytalanságot és kényszerítettek a globális klímatörekvések újragondolására. Donald Trump visszatérése után az Egyesült Államok újbóli kilépése a párizsi klímamegállapodásból, valamint az ENSZ idei klímakonferenciája, a COP30 körüli csalódottság sokakban erősítette meg azt az érzést, hogy a globális klímavédelmi folyamat lelassult. De vajon valóban így van?

Bartholy Judit klimatológus, az ELTE Természettudományi Kar Meteorológiai Tanszékének emeritus professzora, az MTA doktora évtizedek óta foglalkozik éghajlati modellezéssel, különösen Közép-Európa és a Kárpát-medence térségére fókuszálva. Nem klímapolitikusként, hanem kutatóként elemzi a folyamatokat – így egyszerre látja át a globális összefüggéseket és a helyi következményeket.

Az elmúlt időszakban a világpolitikában két jelenség volt különösen meghatározó a globális klímatörekvések szempontjából: az egyik a Trump-adminisztráció lépései, a másik pedig az ENSZ klímakonferenciája novemberben, a COP30. Kezdjük az Egyesült Államokkal. Hogyan látja: mennyire lassítják Donald Trump intézkedései globálisan a klímavédelmi folyamatokat?

Előrebocsátom, hogy én nem klímapolitikus vagyok, hanem klímakutató: modellezéssel foglalkozom, elsősorban Közép-Európára fókuszálva. Ettől függetlenül természetesen követem a klímapolitikai eseményeket is, ami pedig most történik, az szerintem egyszerre szomorú és aggasztó.

Trump viselkedése számomra olyan, mintha egy elefánt szabadult volna be egy porcelánboltba. Elég csak arra gondolni, mi történt az amerikai klímakutatás egyik fellegvárában, a coloradoi Nemzeti Légkörkutató Központban (NCAR). Az elmúlt 40–50 évben ez az intézmény a globális klímakutatás egyik legfontosabb központja volt, most pedig fokozatosan számolták fel, tömegesen bocsátották el az ott dolgozókat. Az elmúlt hónapokban sorra kaptam az üzeneteket régi kollégáktól, hogy megszűnt az osztályuk, elvesztették az állásukat, majd néhány napja jött a hír: a teljes bezárás fenyegeti az NCAR kutatóintézetet.

Ha egy amerikai elnök nyíltan kijelenti, hogy szerinte nincs globális felmelegedés, akkor sajnos ez nem marad következmények nélkül. 

Ez nem olyan dolog, amit egy későbbi adminisztráció egy mozdulattal vissza tud majd csinálni. Ha most több száz szakembert elküldenek, az intézményi tudás, a kutatói közösség nem állítható helyre egyik napról a másikra.

Az elküldött kitűnő, nemzetközi elismertséggel bíró kutatók persze túlélik: sokan Európába jönnek, átmenetileg máshol folytatják a munkájukat. De egy nagyhatalom egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy így bánjon a saját tudományos tőkéjével.

Az elmúlt száz évben egyre fokozódó klímaváltozás emberi eredetéről ma már tudományos konszenzus van. Meteorológusként és klímakutatóként hogyan hat Önre, amikor a világ egyik vezető nagyhatalmának elnöke relatívizálja vagy tagadja ezt?

Értetlenül állok előtte. Nem látom azt az amerikai nemzeti érdeket, ami indokolná ezeket a kijelentéseket. Azt sem tudom elképzelni, hogy valaki – letagadva saját tapasztalatait –, valóban elhiszi, hogy nincs klímaváltozás.

Korábban több amerikai kollégával beszéltem erről, és a választások idején sokan megnyugtattak: azt mondták, nem kell félni, mert az elnök mögött ott áll majd egy professzionális adminisztráció, amely majd kordában tartja a lépéseit. Úgy tűnik, ez most nem működik. Olyan, mintha az elnök teljesen függetlenül cselekedne ettől az intézményrendszertől – vagy mintha azt már le is építették volna körülötte.

Amellett, hogy Trump győzelme után az Egyesült Államok idén ismét kilépett a párizsi klímamegállapodásból, erőteljesen támogatja a fosszilis tüzelőanyagok kitermelését és enyhíti a kibocsátási korlátozásokat is. Ellensúlyozhatja ezt az Európai Unió ambiciózus klímapolitikája?

Fontos látni, hogy az Egyesült Államok sem teljesen egységes ebben a kérdésben. Több tagállam jelezte, hogy a szövetségi kormány döntései ellenére is igyekszik tartani a korábbi klímavállalásait.

A párizsi megállapodás eredetileg a globális felmelegedés 2 Celsius-fok alatt tartását célozta. Azóta azonban megjelent az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) külön jelentése, mely egyértelművé tette, hogy az ún. visszafordíthatatlansági küszöbérték ennél alacsonyabb, s így a 2 Celsius-fokos küszöbértéket másfél fokosra módosították. Ettől függetlenül 

a párizsi megállapodás történelmi jelentőségű volt, mert először sikerült egyfajta globális politikai akaratot, konszenzust elérni a kérdésben, s konkrét, országokra lebontott kibocsátáscsökkentési tervekben megállapodni.

Azóta azonban egymást követik a sokkhatások: a világjárvány, a háborúk, most pedig Trump újabb megválasztása után az USA másodszori kilépése a megállapodásból. Ezek mind lassítják, nehezítik a közösen kijelölt út bejárását. Európa ebben a helyzetben szerintem viszonylag fegyelmezetten viselkedik: nem hoz kapkodó döntéseket, próbál egységes maradni, és a klímapolitikában továbbra is következetes. Hogy a globális rendszer egésze képes lesz-e elég gyorsan reagálni az említett negatív tendenciákra, még nyitott kérdés.

Térjünk rá az ENSZ idei klímakonferenciájára, a COP30-ra, melyet sokan „elszalasztott lehetőségként” értékelnek, amiért nem született konkrét döntés a fosszilis energiahordozók kivezetéséről, ugyanakkor sikerült megerősíteni az 1,5 Celsius-fokos klímacélt. Ön ezt eredménynek vagy inkább illúziónak tartja?

Én mindenképpen eredménynek tartom. Tudományos szempontból ma már világos, hogy a két fokos korlát nem elég: a globális felmelegedést az ipari forradalom előtti átlaghőmérséklethez képest másfél fok alatt, vagy legalábbis másfél és két fok között kell tartani. Sokan gondolják úgy, hogy ez már irreális cél, és szinte elkerülhetetlen, hogy a másfél fokot 5–10 éven belül átlépjük. Természetesen itt éghajlati átlagokról van szó, tehát egy 20 éves átlagról, nem pedig egy-egy évre vonatkozó adatokról.

Nagyon fontos, hogy az ambiciózusabb célt nem adták fel. Ha elengednénk a másfél fokot, akkor az egész rendszer elveszítené az iránytűjét. Így viszont továbbra is ott lebeg a szemünk előtt egy világos határ, amihez minden ország a maga módján próbál igazodni. Ez önmagában is erős politikai üzenet.

Ha pedig nem is sikerül tartani a másfél fokot, de például 1,8-nál meg tudunk állni, már akkor is rengeteget nyertünk a két fokhoz képest. 

A klímarendszerben ugyanis minden tizedfok számít, hiszen az intenzívebb emberi jelenlét, a növekvő ipari, mezőgazdasági tevékenység hatására növekvő üvegházgáz-emisszió többletenergiát, azaz melegedést jelent a légkör–óceánok–szárazföld rendszer számára. Ezt a folyamatot kívánjuk fékezni, vagyis csökkenteni a bekerülő többletenergiát, ami egyben kevesebb időjárási szélsőséget, vagyis csekélyebb természeti-, gazdasági és egyéb károkat jelent.

Ezért is tartom fontosnak, hogy az eredeti cél megmaradt, még akkor is, ha a végén kompromisszumos eredmény születik.

Ugyanakkor az ambiciózus klímacélok teljesítése mintha globális szinten megakadt volna. Hol húzódik az a határ, amikor a klímapolitikai késlekedés már visszafordíthatatlan következményekhez vezet? Meghatározható ez egyáltalán?

A visszafordíthatatlansági küszöb azt jelenti, hogy a Föld légkör–óceán–szárazföld rendszere olyan állapotba kerül, ahonnan már nem lehet egyszerűen „visszatéríteni” ahhoz az állapothoz, amit megszoktunk. Ha egy fizikai rendszer átbillen, akkor hiába csökkentjük később a kibocsátásokat, nem az eredeti állapotba tér vissza, hanem egy másik, esetleg a mostanitól távolabbi egyensúlyi állapotba.

A lényeg tehát az idő. Ha a trendeket a kritikus küszöbök elérése előtt sikerül megfordítani, akkor van esélyünk elkerülni a nagyobb kataklizmákat. Ha nem, akkor már csak az alkalmazkodás marad – és annak is nagyon kemény korlátai vannak.

Milyen következményekkel járhat ez a következő évtizedekben globálisan?

Vannak olyan modellbecslések, amelyek megmutatják, hogy 

2070 körül a Föld mely területei válhatnak az ember számára lakhatatlanná. Afrikában, Ázsiában, a Közel-Keleten hatalmas összefüggő területekről beszélünk, ahol nem lesz elegendő víz, így ellehetetlenül a mezőgazdasági termelés, az állattartás, tehát nem lesz élelmiszer sem.

Ez százmilliókat érinthet majd. Ha ezek az emberek nem tudnak ott élni, akkor elindulnak valamerre – a kérdés az, hogy hová, milyen körülmények között, és milyen konfliktusok árán. Ha erre nem készülünk fel időben, annak beláthatatlan társadalmi és geopolitikai következményei lesznek.

Ezekhez a folyamatokhoz már nem lehet érdemben alkalmazkodni?

Bizonyos határokon túl nem. Lehet és kell is alkalmazkodni, de nem mindenhez. Nem lehet alkalmazkodni ahhoz, ha egy térségben nincs víz, nincs termőföld, nincs megélhetés.

Ezért lenne kulcsfontosságú hosszú távon gondolkodni: nem egy választási ciklusban, hanem 20–50 éves távlatokban. 

Már most el kell kezdeni tervezni a jövőt, figyelembe véve, hol lesznek a jövőben élhető térségek például Afrikában, hol lehet ipart, mezőgazdaságot, városokat fejleszteni, ahová szükség esetén áttelepülhetnek a katasztrófa sújtotta vidékekről, és ezt békés, tervezett módon hogyan lehet véghez vinni. Ez persze pénzbe kerül, de összehasonlíthatatlanul olcsóbb lenne, mint egy ellenőrizetlen migrációs vagy humanitárius válság.

Európára, illetve Közép-Európára vetítve mit mutatnak az aktuális modellek? Itt is lesznek „élhetetlen” térségek?

Nem arról van szó, hogy mindenhol egyidejűleg drasztikusan romlanának az életfeltételek. Ellenkezőleg: vannak olyan, ma még hideg és száraz területek északon, amelyek a következő évtizedekben élhetőbbé válhatnak a melegebb, csapadékosabb időjárás következtében.

Viszont a Kárpát-medencére is igaz, hogy a légkörbe kerülő többletenergia miatt a szélsőségek felerősödnek: erősebb viharok, súlyosabb aszályok, intenzívebb csapadékesemények fordulhatnak elő. Az, hogy a rendszer energiaszintje nő, már most is meglátszik a katasztrófák intenzitásán, különösen az aszályok és a villámárvizek gyakoribbá válásán.

Számomra egyfajta fordulópont volt a morvaországi tornádó néhány évvel ezelőtt. Magyarországon eddig is előfordultak tornádók, de többnyire olyan gyengék, hogy észrevétlenek maradtak. A morvaországi viszont egész településeket rombolt le, szinte kő kövön nem maradt. Ez azt jelzi, hogy egy új küszöböt léptünk át, és ma már reális esélye van annak, hogy hasonló erejű esemény Magyarországon vagy bárhol a Kárpát-medencében bekövetkezzen.

Mit jelent mindez például a mezőgazdaság szempontjából?

Nagyon komoly kihívásokat. A kukorica és a burgonya már most is veszélyben van, hiszen bizonyos hőmérsékleti küszöbök fölött, szélsőséges csapadékviszonyok mellett egyszerűen nem lesz gazdaságosan termeszthető. 

Ez persze még nem a világvége, de súlyos gazdasági következményekkel jár majd.

Magyarország szerencsés helyzetben van abból a szempontból, hogy két nagy folyó is keresztül folyik rajta, a Duna és a Tisza. A talajvízszint drámai csökkenése, a vízvisszatartás kérdése, a növényválasztás viszont mind olyan problémák, amelyekre még mindig nincs egységes, hosszú távú stratégia. Jelenleg inkább viták és párhuzamos elképzelések vannak, semmint kiforrott megoldások, s azok végrehajtása.

Összefoglalva: mi a legfontosabb üzenet a 2025-ös év klímapolitikai fordulatai után?

Az, hogy 

még nincs minden veszve, de az időablak gyorsan zárul. Minden tizedfok számít, hiszen minél tovább emelkedik az átlaghőmérséklet, annál több olyan küszöböt lépünk át, ahol a következmények már nemcsak környezeti, hanem súlyos gazdasági és társadalmi károkban öltenek testet.

A kérdés végső soron az, hogy képesek vagyunk-e hosszú távon, közösen gondolkodni – nem csak a következő választásokig, hanem évtizedekkel előre, a következő generációk érdekeit is szem előtt tartva.