Ébresztőt fúj Európának az amerikai biztonsági stratégia

A november elején készült dokumentum különösen érzékeny időkben kerül a közvélemény elé: az orosz-ukrán háború kapcsán Washington és Moszkva olyan békefeltételekről egyezkedik, amik egyszerre fájdalmasak Ukrajna számára és mutatnak rá az európai államok gyengeségére. Emellett az Európai Unió továbbra is képtelen kezelni, hogy a Trump-kormányzat számára már egyáltalán nem számít kiemelt szövetségesnek. Szlovákia számára sem túl szívderítő a dokumentum, de az országnak vannak alternatív kiútjai.

Új célok

Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiáját rendszeresen felülvizsgálják és újraírják. A 2025-ös aktualizáció előtt 2022-ben változtatta meg az amerikai célkitűzések sarokpontjait a Biden-kormányzat, akkor a nemzeti erőnövelés mellett az Oroszország és Kína ellen való fellépés, valamint egy „minél szélesebb körű koalíció megteremtése” jelentette a dokumentumok prioritását, jellemző módon a liberális demokráciák szerepét és jelentőségét hangsúlyozva. A Trump-adminisztráció verziója szakít ezzel a felfogással. A stratégia azt vizsgálja, miként és hogyan lehet megőrizni az Egyesült Államok státuszát, mint a világ „legnagyszerűbb, legsikeresebb nemzete.”

Míg a korábbi amerikai doktrína sokszor a világszintű problémák megoldását is az USA problémájaként azonosította, az új felfogás kimondottan csak akkor látja értelmét foglalkozni más országok ügyeivel, ha azok az aktivitások közvetett módon veszélyeztetik az amerikai érdekeket.

Gazdasági alapokra helyezné az USA együttműködését más államokkal, ebből kifolyólag pedig pragmatikusabb Kínával és Oroszországgal is, miközben a Közel-Kelet fontossága és kiemelt szerepe csökkenhet. Az ukrajnai béke megteremtésére vonatkozó igény ugyan feltűnik az amerikai érdekek között, de a megvalósításának módja már messze van attól, ahogy a kontinens vezetői elképzelik.

Az Unió félreállítva

A stratégia néhány pontja kimondottan riasztónak tűnhet az Európai Unió számára és a veszély dimenziója túlmutat azon, hogy az „orosz érdekeket” tükrözné az USA stratégiájának európai része.

Az amerikai stratégiában ugyanis a liberális demokrácia fontossága helyett a nemzetállami demokráciák erősségének hangsúlyozása jelenik meg: márpedig az Európai Unió minden, csak nem a nemzetállamok független közössége, épp ellenkezőleg, egyre szorosabbra próbálná kötni a tagállamok együttműködését. A stratégia nagyobb teret szentel a cenzúra, a nemzeti identitás elvesztésének, miközben az EU-t egy elitvezérelt, a nemzeti érdekeknek megfelelően cselekedni képtelen szerveződésként festi le.

Euróoptimisták számára rosszabb értelmezésben az Egyesült Államok akár támogathatná is az uniós fősodortól eltérő erőket – ezen a ponton a brüsszeli vezetéssel egyre nagyobb konfliktusba kerülő szlovák és magyar kormány kiemelt szerepe is felmerülhet – már a régión belül, partnerként.

Az amerikai elkülönüléshez hozzátartozik – és ismételten aggodalommal töltheti el az európai szövetségeseket – hogy az Észak-Atlanti Szerződés, azaz a NATO szerepe radikálisan átértékelődhet. Az Egyesült Államok azt tartaná kívánatosnak, ha az európai államok 2027-ig a gyakorlatban is átvennék a NATO hagyományos védelmi képességeinek üzemeltetését. Ezt a feladatot jellemzően az amerikai hadsereg látja el a régióban, így nyújt védelmet és garanciát egy esetleges orosz invázió ellen is.

Az USA fenyegetése szerint a határidőből való kicsúszás az amerikai egyoldalú kivonulás kezdetét jelentheti több NATO-aktivitásból.