A szlovákiai magyar fiatalok hangja: beszélgetés Horváth Norberttel, a Diákhálózat alelnökével

Mi motivált arra, hogy részt vegyél a szervezet munkájában?

A tenni akarás. Azt szeretném, hogy minden felvidéki magyar fiatal – nem csak az egyetemisták – hallathassa a hangját. Fontosnak tartom, hogy minden felvidéki fiatalnak legyen lehetősége beleszólni, jelen lenni, formálni a közösséget. Emellett szeretnék egy olyan nagyobb közösség részese is lenni, amely releváns és izgalmas programokat szervez, akár többnapos eseményeket is, amik mindenkit megszólítanak. A személyes kapcsolatok, barátságok és az ezekből fakadó motiváció is sokat adott ahhoz, hogy belevágjak.

Hogyan látod a saját szerepedet alelnökként ebben a munkában?

Úgy érzem, igazán megtaláltam a helyem ebben a pozícióban. Rengeteg lehetőség nyílt meg előttem. Utazhatok, új szervezeteket, embereket, kultúrákat és élethelyzeteket ismerhetek meg. Hálás vagyok, hogy már több országban is képviselhettem a Diákhálózatot alelnökként – ez óriási élmény és felelősség is egyben, miközben sok értékes barátságot köthettem, amik nemcsak Szlovákián, hanem az egész Kárpát-medencén is túlmutatnak.

Számomra viszont nemcsak a nagy események, hanem az apróbb, mindennapi pillanatok is sokat jelentenek, például amikor csak együtt vagyunk az irodában, közösen dolgozunk egy-egy célért, akár csak egy takarítás erejéig is.

A DH alelnöki pozíciója számomra sosem csupán egy vállalt szerep, nem azért csatlakoztam, mert „valahova tartozni kellett”. Ez a feladat számomra felelősséget jelent, azt, hogy racionálisan gondolkodom, mindenkit meghallgatok, és igyekszem figyelni arra, hogy mindenki hangja érvényesüljön.

Alelnökként lehetőségem nyílt arra is, hogy sok felvidéki és magyar közéleti szereplőt megismerjek, nemcsak magyarokat, hanem szlovákokat is. A Diákhálózatnak pedig közvetlen szerepe volt abban, hogy megtaláljam a jelenlegi munkámat – amiért különösen hálás vagyok.

Miképp nyilvánul meg a Diákhálózat felelősségvállálása közéleti kérdésekben?

A Diákhálózat egy politikailag független szervezet, és éppen ez az egyik legnagyobb ereje, ez különbözteti meg sok más kezdeményezéstől. Nálunk mindenki előtt nyitva állnak a kapuk, és óriási lehetőségek várnak mindazokra, akik szeretnének részesei lenni ennek a közösségnek. Úgy érzem, hogy a Diákhálózat olyan szervezet, amely bátran kiáll amellett, ami a közösség javát szolgálja. Nem fél megfogalmazni a saját véleményét, különösen akkor, ha az a felvidéki magyarság érdekeit képviseli. Több alkalommal is felszólaltunk már – nyilatkozatokkal vagy előadásokkal – olyan döntések kapcsán, amelyek véleményünk szerint veszélyeztetik a szlovákiai magyar közösség együttélését, a civil szervezetek működését vagy éppen a diákság jólétét.

Egy példa erre az a nyilatkozatunk, amelyben a kiszivárgott nyelvtörvény-módosítási javaslat ellen emeltünk szót, mert az súlyosan korlátozná az anyanyelvhasználat lehetőségét az oktatásban és a hétköznapi életben is.

Emellett a Diákhálózat folyamatos kapcsolatban áll számos kárpát-medencei magyar szervezettel, figyelemmel kísérjük azok tevékenységét, és ahol tudunk, támogatást is nyújtunk – legyen szó szakmai együttműködésről, közös rendezvényekről vagy pusztán szolidaritásról.

Hogyan látod a szlovák–magyar együttélés jelenlegi helyzetét a fiatalabb generációk – különösen az egyetemisták – körében?

Erre a kérdésre nehéz egyértelmű választ adni, hiszen szinte évről évre változik a szlovák–magyar együttélés megítélése. Ahogy jönnek és mennek a politikai irányzatok, úgy alakul át a közvélemény is, akár a magyarokkal kapcsolatban.

Sajnos volt részem riasztó és aggasztó tapasztalatokban mind személyesen, mind mások történetein keresztül, mégis most úgy érzem, mintha pozitív irányba mozdulna el ez a viszony.

Nagyon nehéz erről politikamentesen beszélni, de megpróbálom. Úgy látom, az utóbbi időszakban kezdünk túllépni azon a gondolkodáson, hogy „te szlovák vagy, én magyar, és így nem lehetünk barátok”. Egyre inkább nyitottságot és kíváncsiságot tapasztalok: mintha valóban törekednénk egymás kultúrájának a megismerésére és megbecsülésére. Egyre több pozitív visszajelzést kapok szlovák barátaimtól is, értékelik, hogy nyitott vagyok feléjük, és ez a kölcsönös bizalom nagyon sokat számít. Ugyanakkor fontosnak tartom hangsúlyozni: sosem szabad általánosítani, sem elriadni egyes szélsőséges nézetek miatt, bármelyik oldalról is jönnek. Nem szabad, hogy néhány radikális hang meghatározza azt, hogyan látjuk egymást.

És miközben az együttélés javulását üdvözöljük, az is kulcsfontosságú, hogy kiálljunk az anyanyelvünk, kultúránk és iskoláink mellett. Mi mind magyarok vagyunk – de felvidéki magyarok. Szlovákiai magyarok. És éppúgy jogunk van anyanyelvünkön beszélni, tanulni, irodalmat olvasni, mint bárki másnak a saját nyelvén. Ezt nem harcos elszigetelődéssel, hanem kölcsönös tisztelettel és bátor, határozott kiállással tudjuk megőrizni és továbbadni.

Vannak-e olyan pozitív példák, ahol a két kultúra közötti párbeszéd vagy együttműködés különösen jól működik?

Természetesen, és ebből valóban rengeteg példa van. Én a galántai Kodály Zoltán Gimnáziumban érettségiztem, ami önmagában is szép példája a sikeres együttélésnek, közös céloknak és gyümölcsöző együttműködésnek, ugyanis a  magyar gimnázium egy épületben működik a szlovák Ján Matuška Gimnáziummal. Ez a közös tér sok szempontból segíti az egymás iránti nyitottságot és megértést.

A Diákhálózat kapcsán is számos pozitív tapasztalatot tudok említeni. Ilyen például a Rada mládeže Slovenskával (RMS) való együttműködés, amely keretén belül közös projekteket, eseményeket is szerveztünk már, és egyre erősebb kapcsolatot sikerült építünk a szlovák ifjúsági közeggel.

Viszont számomra a legőszintébb, legvalódibb példák a hétköznapi helyzetekben rejlenek.

Olyan apró mozzanatokban, amikor egy-egy tagszervezetünk által szervezett eseményen megjelennek szlovák vagy cseh barátaink is, annak ellenére, hogy tudják, az esemény főként magyaroknak szól, és magyar nyelven zajlik. Ami igazán különlegessé teszi ezt, hogy ezek az emberek ennek ellenére visszajárnak, mert jól érzik magukat, mert kíváncsiak, és mert értékelik azt a nyitottságot, amit mi képviselünk. Szerintem ez az egyik legerősebb jele annak, hogy jó úton haladunk.

Mi ad reményt vagy hitet számodra ebben a munkában – miért érdemes ezzel továbbra is foglalkozni?

Számomra a reményt mindig az emberek mosolya adja. Az emberek akik részt vesznek az eseményeinken, ha boldogok, jól érzik magukat és ha újra eljönnek, esetleg később csatlakoznak a szervezet munkásságához. Ezek számomra egyértelmű jelei annak, hogy jó úton járunk, és hogy nemcsak jelenünk, hanem jövőnk is van. Ahogy már korábban is említettem, hatalmas erőt adnak a barátaim, a személyes kapcsolatok azok, amik nap mint nap motiválnak. Hiszem, hogy közösen tényleg bármit meg tudunk oldani, és ez nem csak szép gondolat, hanem tényleg a mindennapjaink valósága.

Ami pedig különösen sokat jelent számomra, az az a tudat, hogy minden felvidéki egyetemista volt egyszer elsős. Tudom, milyen érzés elveszettnek lenni, eltévedni az iskolai rendszerekben, a tanulmányokban, vagy csak egyszerűen nem tudni, kihez lehet fordulni. És ha már én átestem ezen, szeretném megkönnyíteni az újak dolgát, ugyanúgy, ahogyan annak idején nekem is segítettek azok, akik előttem jártak. Ez a körforgás ad számomra értelmet és hitet ebben a munkában.

Méhes Klaudia