A Mol is érdekelt a CO₂-temetők építésében – szakértők szerint ettől hiába várjuk a klímamegváltást

Van valami abszurd abban, hogy a kiürült földgáz- és olajlelőhelyeket most arra használnánk, hogy ide temessük vissza – drágán és jó sok energia árán – a káros szén-dioxidot, amely az ugyaninnen kitermelt fosszilis tüzelőanyagok elégetésével kerül(ne) a légkörbe. Az ún. szén-dioxid-leválasztási és -tárolási (Carbon Capture and Storage – CCS) technológiáról van szó, amelynek a lényege, hogy az ipari folyamatok során keletkező CO₂-t nem engedik a légkörbe, ehelyett leválasztják és föld alatti tárolókba sajtolják (vagy ha mégis sor került a kibocsátásra, utólag kivonják a levegőből). 

Annak ellenére, hogy egy még fejlesztési fázisban lévő technológiáról beszélünk, magas beruházási költségekkel és kockázatokkal, az Európai Bizottság sürgősen be akarja indítani a CO₂-tárolók építését, ennek költségeit pedig részben a legnagyobb olaj- és földgázkitermelő vállalatokra hárítaná. Utóbbiaknak a 2020 és 2023 közötti termelésük alapján kellene hozzájárulniuk a CCS-projektek fejlesztéséhez.

Az EB egyrészt azzal érvel, hogy a listán szereplő cégek rendelkeznek a szükséges forrásokkal és szakértelemmel ahhoz, hogy elegendő tárolókapacitást biztosítsanak. 

Másrészt rámutatnak, hogy egyre növekszik a hamarosan kimerülő gáz- és olajmezők száma, amelyek pedig – legalábbis elméletileg – biztonságos CO₂-tárolókká alakíthatók át.

A múlt héten elfogadott szabályok értelmében a hozzájárulási kötelezettség alól csak azok a cégek mentesülnének, amelyek 2020 és 2023 között kevesebb mint 610 ezer tonna kőolaj-egyenértéket termeltek, vagy kevesebb mint 5 százalékkal járultak hozzá az EU összes olaj- és gáztermeléséhez.

Hosszú távon az EU pedig tovább növelné a szóban forgó tárolók kapacitását, a bizottság szerint ugyanis Európa csak akkor érheti el a 2050-re kitűzött karbonsemlegességi célt, ha évente 450 millió tonna szén-dioxidot lesz képes megkötni és tárolni. Az ilyen jellegű megoldásokra elsősorban a „nehezen dekarbonizálható ágazatok”, vagyis főként az acélgyártás, a vegyipar és a cementgyártás miatt van szükség. 

Magyarországon és Dél-Szlovákiában is kedvezőek a geológiai feltételek 

A Mol sajtóosztályától rákérdeztünk, hogy a fennmaradó öt év alatt teljesíthető-e az évi másfél millió tonna CO₂ tárolására vonatkozó célkitűzés, és hogy áll jelenleg a CCS-projektek előkészítése. Válasz egyelőre nem érkezett. 

A vállalat tavaly létrehozott egy „Low Carbon and New Energies” nevű szervezeti egységet Zágrábban, amely a fenntartható energiamegoldások fejlesztésére összpontosít, ezen belül a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás technológiájára. 

A szén-dioxid felszín alatti tárolásával a Mol célja, hogy jelentősen csökkentse környezeti lábnyomát. Több magyarországi és horvátországi helyszínen kezdik meg a megvalósíthatósági tanulmányokat, emellett tárgyalásokat kezdtek potenciális partnerekkel a teljes CCS-ökoszisztémán belül

 – tájékoztatott akkor a vállalat.

Ahogy arra több kutató is rámutatott, Magyarország geológiai adottságai több szempontból is kedveznek a szén-dioxid-leválasztási és -tárolási technológia alkalmazásához. A felszín alatt jelentős kiterjedésű porózus üledékes kőzetek találhatók (pl. homokkő rétegek), amelyek elvileg képesek arra, hogy a sűrített szén-dioxidot hosszú távon, biztonságosan „bezárják”, ugyanis vízzáró agyagréteggel fedettek, ami megakadályozhatja a szivárgást. Dél-Szlovákiában a Duna menti síkság és az Alsó-Vág mente geológiailag hasonló adottságokkal bír.

Emellett Magyarország területén számos kiürült vagy használaton kívüli földgáz- és kőolajmező található, különösen az Alföld térségében, a már meglévő fúrási infrastruktúra (kutak, csővezetékek) pedig részben újrahasznosíthatók lennének a CCS céljaira, ami jelentős költségmegtakarítást jelent. A hosszú távú biztonságos tárolás szempontjából az is fontos szempont, hogy Magyarország szeizmikusan nyugodt régió, azaz kevésbé van kitéve földrengésveszélynek, ami igaz Szlovákiára is.

Szlovákiában rövidesen megnyílhat az első CO₂-tároló

Nálunk utoljára tavaly nyáron merült fel a szén-dioxid-tárolás kérdése, amikor Tomáš Taraba (SNS-jelölt) környezetvédelmi miniszter felvetette, hogy a helyreállítási tervből az ipar zöldítésére szánt 300 millió eurót egy föld alatti CO₂-tároló megépítésére kellene fordítani. Ezzel szerinte akár túl is teljesíthetnénk a klímavédelmi célokat.

A terv azonban végül kivitelezhetetlennek bizonyult, mivel a műszaki igényessége miatt 2026-ig – ameddig az uniós pénzeket fel kell használni – nem lehetett volna megvalósítani. 

Úgy tűnik, ennek ellenére az első állandó CO₂-tároló megépítése már csak idő kérdése. Az Engas vállalat a nyitrai járásbeli Lapásgyarmat  (Golianovo) község mellett, egy már használaton kívüli földgázmező helyén létesítene föld alatti tárolót. Az első fázisban a vágsellyei Duslo üzemből szállítanák ide a leválasztott szén-dioxidot részben a már kiépített gázvezetéken keresztül. 

A CO₂-tároló kapacitását mintegy 20 millió tonnára becsülik, az éves CO₂-beáramlást 380 000 és 1 460 000 tonna közé tervezik. A projektnek, amely az első ilyen jellegű beruházás lenne Szlovákiában, már folyamatban van a környezeti hatásvizsgálata (EIA). 

Pusztán a CO₂-temetők nem elegendőek a klímacélok eléréséhez

Taraba tavaly azzal érvelt a föld alatti tárolók mellett, hogyha ezek megvalósulnának, nem kellene nyomást gyakorolni az ipari vállalatokra, hogy csökkentsék kibocsátásaikat és álljanak át más gyártástechnológiára – így versenyképesek maradhatnának.

Sok zöld szervezet és néhány energetikai szakértő azonban szkeptikusan viszonyul a szén-dioxid-leválasztási és -tárolási projektekhez. Abban szinte mindenki egyetért, hogy ha ezek meg is valósulnak, a kitűzött klímacélok eléréséhez a kibocsátást akkor is drasztikusan csökkenteni kell.

Perger András, az Energiaklub energiaprogram-vezetője lapunknak elmondta: a szén-dioxid megkötése és tárolása jelenleg rendkívül költséges és energiaigényes beruházás, hiszen a káros anyagot a leválasztás után egy csővezetéken keresztül a föld alatti tárolókba kell pumpálni. Arra sincsen szerinte egyelőre bizonyítékokon alapuló, garantált, biztonságos technikai megoldás, hogyan tartsák tartósan a föld alatt ilyen mennyiségű CO₂-t, és hogyan akadályozzák meg az esetleges szivárgásokat, gázkitöréseket.

Egyben rámutatott, hogy a Mol saját működéséből eredő éves szén-dioxid-kibocsátása mintegy 6 millió tonna, amelynek döntő része a százhalombattai finomító tevékenységéhez köthető. Az évi másfél millió tonna, amit a cégóriásnak a föld alá kellene juttatnia és itt tárolnia, ennek csupán a 25 százaléka. 

A cél viszont a nulla kibocsátás elérése, ami látható, hogy pusztán ennek a technológiának az alkalmazásával, a kibocsátásaink drasztikus csökkentése nélkül megvalósíthatatlan

 – figyelmeztet a szakértő. 

Perger úgy véli, a CCS a jelenlegi fázisban inkább egyfajta mentőöv a még mindig erős lobbierővel bíró fosszilis ipar számára, holott a másfél, vagy legalább a kétfokos klímacél csak úgy érhető el, ha a fosszilis energiahordozóktól a lehető leggyorsabban megszabadulnunk. 

Felmerül a kérdés, érdemes-e elkölteni rengeteg pénzt a CCS-projektekre úgy, hogy továbbra is kétséges, azok hosszú távon működőképesek-e. Vannak ugyanakkor olyan technológiák, amelyek bizonyítottan működnek és költséghatékonyak is, mint a megújuló energiaforrások. Véleményem szerint ezekre, illetve az energiahatékonyságra és a takarékosságra kellene inkább fektetni a hangsúlyt

 – zárta az Energiaklub energiaprogram-vezetője.