Két Oscar-díjas rendező igaz barátságát díjazták

Szabó István és Jiří Menzel pályájuk legelején, rendező szakos főiskolásként találkoztak először, Prágában. Látogatóba érkeztek huszonéves magyar fiatalok, néhányfős csapat a nem sokkal később már európai hírű FAMU-ra, de akkor még senki sem sejtette közülük, hogy pár év múlva már a fél világ ismerni fogja cseh kollégáik nevét. Jiří Menzel a Baltazár úr halálával kezdett 1965-ben, Szabó István két évvel korábban, ugyancsak rövidfilmmel (Te) aratta első sikerét.

Mi maradt meg az emlékeiben a legelső találkozásukról, a hatvanas évek első feléből?

Szervezett út volt. Találkoztunk egy egész évfolyammal. Lányok, fiúk jót beszélgettünk, kellemesen éreztük magunkat. Anélkül, hogy fogalmunk lett volna arról, hogy az egyikük a később híres Věra Chytilová lesz, a másik Evald Schorm, a harmadik Ivan Passer, a negyedik Jan Němec, az ötödik Jiří Menzel. Milos Formanra is emlékszem, bár ő nem velük járt egy évfolyamba. Akkor még csak srácok voltak, pár év múlva a cseh film jeles megújítói. Mindenki közvetlen volt, egyedül Forman viselkedett tartózkodóan.

Sok évvel később, már ismert filmrendezőként milyen alkalomból találkoztak újra?

Ingmar Bergman hívott össze egy tizenkét tagú csapatot, hogy alakítsuk meg az európai filmrendezők klubját. Akkor még nem gondoltuk, hogy ezt majd Európai Filmakadémiának fogjuk hívni. Bergman ült az asztal közepén, egyik oldalán Wim Wenders, a másikon én, velünk szemben Bernardo Bertolucci, mellette Jiří Menzel… alakuló szervezet volt ez, Bergman elnökletével. Valaki megszólalt, hogy köszöntjük a születésnapját ünneplő kollégánkat! Meg is hatódtam, hogy milyen kedves emberek közt ülök, tudják, mikor van a születésnapom, és gondolnak rám. El is pirultam, de még mielőtt kimondtam volna, hogy köszönöm szépen, a velem szemben ülő Jiří Menzel megelőzött. Ő köszönte szépen. A szünetben aztán megbeszéltük, hogy mindkettőnknek születésnapja van, mert ugyanabban az évben, ugyanabban a hónapban születtünk, csak én pár nappal korábban. Szétöntöttünk egy pohár vörösbort, és onnantól fogva együtt ünnepeltünk. Minden évben, februárban. Általában a születésnapunk környékén találkoztunk, ami azért nem volt nehéz, mert Jirka gyakran dolgozott Budapesten. Ha nem színházban, akkor filmben. De az is előfordult, hogy Prágában ünnepeltünk.

Mi volt a közös nyelvük?

A német és az angol furcsa keveréke. Később felfedeztük, hogy mindketten tanultunk franciául, és attól kezdve már a franciát is belekevertük a német–angol mixbe. Minden nyelvből azt a szót használtuk, amelyet éppen tudtunk.

Hogy lett aztán ebből a barátságból filmes együttműködés?

Jirka egyszer megkérdezte tőlem, hogy most mivel foglalkozol? Mondtam, hogy forgatókönyvet írok, új filmre készülök. És én mit játszom benne? – kérdezte. Te? Igen, mit játszom a filmedben? – tudakolta. Úgyhogy írtam neki egy szerepet a Rokonokban. Arra kellett csak ügyelnem, hogy illeszkedjen a filmbe. Nem sokkal később felhívott a gyártásvezetője, hogy a jövő héten Prágába kell mennem, a repülőjegyem a Cseh Légiforgalmi Társaság budapesti irodájában vár, Jiří Menzel készülő filmjében egy jelenetben kell szerepelnem. Ez volt az Őfelsége pincére voltam. Először azt gondoltam, viccelnek. De a hölgy határozottan megismételte, hogy Jirka valóban látni szeretne a filmjében. Ez az ő külön kérése. Elutaztam hát Prágába, és beültem a jelenetbe. Ott vagyok a történetbeli milliomosok között. És így dobáltuk egymásnak a labdát. Volt egy vicces gesztusa Jirkának. Szeretett fenékbe billenteni.

Ezt is meg lehetett szokni?

Csak elsőre volt meglepő. Németországban képviseltük az Európai Filmakadémiát. Bergman kérésére nekünk kettőnknek kellett felmenni a színpadra, és mondani valamit az újonnan alakult formátumról. Jirka feljött a színpadra, de megállt a szélén. Megkértem, hogy jöjjön oda mellém, hiszen neki is beszélnie kell. Odalépett hozzám, és mindenki szeme láttára finoman fenékbe rúgott. Ebből látható volt, hogy az Európai Filmakadémia nem igazán komoly emberek csapata.

A kamera előtt, a Rokonokban, majd Az ajtóban milyennek látta Jiří Menzelt?

Egészen kiváló színész volt.

Ő mindig azzal takarózott, hogy senki se szidja, ha valamit rosszul csinál, mert ő nem színész.

Igen, a rendező megmondja, mit akar. Én is elmondtam neki, ő pedig megcsinálta. Remekül. Jirka rendezőként is egészen kivételes egyéniség volt. Olyan filmeket készített, amilyeneket ma már nem is lehet találni a filmművészetben. Minden alkotása tele van iróniával, humorral, megértéssel. Csetlő-botló emberek a hősei, akik olykor el is buknak az élet rögös útjain, de olyan szeretettel ábrázolja őket, hogy ha nevetünk is rajtuk, a végén rádöbbenünk: voltaképpen magunkon nevetünk. Mert azonosultunk velük. Ernst Lubitsch volt hasonló egy-két filmjével. Még egy valakit nem is tudnék említeni. Most pedig egyáltalán nincs olyan rendező, akiből ennyi szeretet és önirónia árad. Soha nem szentimentalizmus, hanem mindig finom önirónia. Olyanok a filmjei, mint amilyen ő volt, aki saját magán is tudott nevetni. Én azokat a filmeket szeretem, amelyekből haza tudok vinni valamit, amelyek segítenek élni, mert tanulok belőlük. Jiří Menzel engem megtanított arra, hogy bátran és őszintén tudjak nevetni saját magamon.

Ingmar Bergman szigorú tanítómester volt?

Tőle ahhoz kaptam bátorságot, hogy nyugodtan és hosszasan elidőzzek egy emberi arcon. Hogy úgy figyeljek rá, mintha beszélgetnék vele. Emlékszem az Úrvacsora című filmjére, amelyben a tanítónőt játszó Ingrid Thulin levelet ír. Nem tudom, milyen hosszú a levél, amit kamerába mond el, de olyan gazdag, olyan erős a tekintete, hogy egy másodpercig sem unom. Ugyanígy figyeltem Liv Ullmann és Bibi Andersson arcát a Personában. A saját gondolataikat, érzelmeiket beleadva a bergmani szövegbe mutatnak meg olyan dolgokat, amelyeket csak a film, a mozgókép tud megmutatni. Az emberi arcon megszülető és megváltozó érzelmeket, amelyek az én érzelmeim is lehetnek. Vagy az én érzelmeim voltak egykor, és most felismertem őket. Rájöttem, hogy hoppá, nem vagyok egyedül ezekkel az érzelmekkel, mindez velem is megtörtént már. De mikor is? Ja, persze, már tudom. Szóval olyan arcok ezek, amelyek élni segítenek. Számomra ez a filmművészet. Fontos az arc, amely engem képvisel. Látok valakit egy kapcsolat kialakulása közben, vagy egy érzelmi állapot kiteljesedésében, és megnyugszom, mert Stellan Skarsgaard, Harvey Keitel vagy Ralph Fiennes is azt éli meg a vásznon, amit én már megéltem. Ez a film lényege számomra.

Bergman egészen mélyre hatolt az ember lelkében. Képes volt sebeket feltépni.

Inkább feltárni. Minden filmjével azt sugallja, hogy ne ijedj meg, mással is megesett, ami veled. Nem vagy egyedül. Csak nem vagy svéd.

Látta, hogyan dolgozik a színészeivel?

Megkérdezték tőlem az egyik filmem stockholmi bemutatóján, hogy szeretnék-e találkozni Bergmannal. Természetesen, feleltem. Mire mondták, hogy forgat, de kipuhatolják, fogad-e. Egy óra múlva szóltak, hogy Bergman szeretettel vár, reggel tíz órakor legyek a stúdió ajtajában. Tíz perccel tíz előtt már ott sétáltam fel-alá. Egy svájci óra pontosságával tízkor kinyílt az ajtó, kijött Bergman, körülnézett, meglátott, és azt kérdezte angolul: Te vagy a Szabó? Mondtam, igen. Azonnal kézen fogott, bevitt a stúdióba, és körbevezetett a Fanny és Alexander díszletében. Először furcsa volt, mert nem szoktam kézen fogva férfiakkal sétálni, ráadásul hétéves koromban meghalt az édesapám, és nők között nevelkedtem. A filmbeli szülők hálószobájában engedte el a kezem, ott leültünk egymással szemben, és arról kezdett faggatni, hogy én mit csinálok, és mit gondolok a filmről. Aztán szóba jöttek az ő alkotásai is, és kíváncsi volt, hogy mit értettem meg belőlük. Húsz perc múlva rájöttem, hogy én bizony most vizsgázom. Ő kérdezett, én válaszoltam. Fél órával később odajött hozzánk Sven Nykvist, az operatőre, és jelezte, hogy Ingmar, készen vagyunk. Mire ő: Akkor most megyünk dolgozni, gyere! És mentem vele. A helyszínen megkérdeztem tőle, hogy elnézést kérek tőle, hova szabad állnom? Bergman rám nézett, és azt mondta: Tudod te azt nagyon jól! És otthagyott. Én meg szépen megálltam a kamera mögött, ahol senkit nem zavartam. S ahogy elkezdett dolgozni, láttam, hogyan viszonyult a stábtagokhoz, a színészekhez, és végig kitűnő hangulatot teremtve hogyan oldott meg minden problémát.

Nem volt morózus ember?

Egyáltalán. Adott is egy szép nyilatkozatot a Mephistóról, abból ragadott ki két kerek mondatot reklámként használva a film svéd forgalmazója. Bergman nagyon kedves volt hozzám. Minden értekezleten mellette ültem. Egyszer meghívott egy vacsorára. A felesége is jelen volt, és Erland Josephsont, szeretett színészét is meghívta. Szóba hozta a Bizalom című filmemet. Hol láttad? – kérdeztem tőle. Itt, Stockholmban, egy sarki moziban, felelte. Ha valamelyik ismerősöm filmjét vetítik, elmegyek és megnézem. Nyitott, érdeklődő ember volt.

Prágában, a Jiří Menzel-emlékesten hogyan érezte magát?

Nagyon örültem a díjnak, mert azt jelenti számomra: Jirka cseh barátai is elismerik a barátságunkat. Tudomásul vették, hogy Jirkának két magyar barátja is volt. Bán János és én. De olyan filmrendező barátja, akit bátran megkereshetett, hogy játszhasson nála, s akit ő is meghívott a saját filmjébe, ilyen csak egy van. Olyanok voltunk mi együtt, mint két bolondos, szertelen fiú. Nagyon örültem a prágai meghívásnak, és bár fizikailag nagyon össze kellett szednem magamat, lelkileg nagy örömmel utaztam a rendezvényre. Nyolcvanhét évesen már nehezen jár az ember, és amúgy is van mindenféle baja. Az adott erőt, hogy Olga, az özvegye és Míla Řádová, Jirka szeretett barátja és ügynöke is vártak rám. Szép estét töltöttem kellemes társaságban, a főpályaudvar szecessziós nagytermében, ahol nem volt nehéz a Szigorúan ellenőrzött vonatokra gondolni. Kaptunk is egy szép kitüntetést a zakónkra. A filmbeli pecsételők egyik pici, aranyozott változatát. Ott volt egyébként a filmbeli hölgy is, a Zdeničkát alakító Jitka Zelenohorská, akinek a fenekén elkövették a híressé vált pecsételést. Felejthetetlen este volt.