Nem a tudás számít, hanem a haverság

Mikor egyik újságíró barátomnak elárultam legújabb cikkem témáját, kétszeresen megdöbbent. Először azért, mert immár a „nehezen kivívott” mai demokráciában ez a téma még mindig tabunak számít, mintegy kötelező rossznak, másrészt meg a mostanság csak „választási eljárásnak” nevezett bohózat tudvalevőleg hamisságon, csaláson és ármánykodó cselszövésen alapul, s ezt amúgy sem érdemes feszegetni. Már – már természetes, hogy nem a győztes, tehát általában a legfelkészültebb pályázó nyeri meg a pályázatot, hanem az „ismerős individuum”, vagyis a nepotizmus haszonélvezője. És innentől kezdve a „keresztapát, keresztanyát” nélkülöző egyén csupán csak legyinthet. Továbbra is tehát minden marad a régiben ebben az avatag, Orient felé orientálódó közép-európai országocskában, ahol majdnem mindenki ismer mindenkit, aki viszont nem, az vessen magára.

Az interneten vagy az újságokban ugyan nagy hűhóval meghirdetik a pályázati feltételeket, ám az állás addigra már tulajdonképpen be van töltve, s a kiírás csak formális. Csakhogy a demokrácia szabályai szerint mindennek meg kell történnie... S nálunk ugyebár teljes a szabadság, teljes a lehetőség a továbblépésre. Hogy aztán bizonyos helyekre nem a legmegfelelőbb egyén jut?

Kit érdekel ez?

Bólogatni tud, véleménye minimális, mert van, aki gondolkodik helyette. S ha mégis kitűnőre vizsgázik a pályázaton, s megjelent munkáit bőkezűen osztogatja a zsűritagoknak, akkor meg egyenesen beleszól az intézmény vezetője: márpedig itt én határozok, s nekem más az elképzelésem...

A versenypályázati meghallgatás mindössze porhintés a jelentkezők szemébe, hiszen, miként már mondottam, a kiszemelt régen ismert, s az egész bizottsági meghallgatás is csak nevetséges színjáték.

Szoros titkos szerződés áll csaknem minden pályázat hátterében. Nem baj az sem, ha felelős posztokon a „pályázati győztesek” nem tudják feladatukat ellátni, hiszen az ismerősök segítségével esetlegesen más lehetőséget kapnak. Mert akinek ismeretségi köre végtelen, annak végtelenek a lehetőségei is. Merthogy többnyire nem a tudás számít, hanem a haverság. De kérdem én: vajon melyik főnök akarja, hogy beosztottja ügyesebb, talpraesettebb legyen. Nem tudatosítja azonban, hogy éppen okosabb (bocsánat: gyorsabb reagálású) kollégája révén maga is előbbre juthat.

Amíg ez a pozícióféltés munkál intézetek, gyárak, üzemek vezetőinek tömegeiben, addig hiábavaló minden versenypályázat, merthogy ez csupán szükségtelen ótvar a demokrácia testén, csúfítja az amúgy is teljesen elharapódzott korrupciót.

Természetesen, a versenypályázatnak nincs semmiféle általános szabályzata; nem tudjuk melyik minisztérium, főhatóság, köztes intézmény körébe tartozik. Mindenki úgy határozza meg a feltételeket, ahogy akarja, semmi és senki sem kötelezi semmire... József Attilát parafrazálva elmondhatjuk, hogy a semmi ágán csüngünk. Sokszor már előre telefonon megüzenik: semmiféle esélyed sincs a sikerre. Jelentkezhetsz, de a hely immár betöltve. Akkor meg fölösleges! S amíg ez a lepra romlásba dönti, elpusztítja a közállapotokat, deprimálja a közvéleményt, s immár változásra belátható időn belül aligha lehet számítani, addig lemondóan csak annyit mondhatok: „Világ haverjai, egyesüljetek!”