Mivel terhelhetők?

A szülők általában három alapvető, iskolán kívüli elfoglaltság közül választanak a gyermekek részére: sport, zene, nyelv. Zenetanulás és a személyiség harmonikus fejlődése. A zene iránti fogékonyság első jelei az élet legkorábbi szakaszában megfigyelhetők: már a méhen belül, a magzat is ad speciális reakciókat a zenére, ezek többé-kevésbé ritmikus mozgások voltak. 1 éves korig minden szülő tapasztalhatja, hogy a zene felkelti, leköti a gyermekek figyelmét. Az anya dúdolgatása sokszor megnyugtatja a kicsit. 1-3 éves korban a gyerek már maga is dúdolgat, billeg a zenére. 3-4 évesen tapasztalható a dallam megjelenése. A korai, erre az életkorra tevődő hangszertanulás az abszolút hallás kifejlődéséhez vezethet. 4-5 évesen válnak képessé a gyerekek a hangmagasság megkülönböztetésére, 5-6 éves korban könnyű dallamokat, ritmusképleteket tudnak megismételni. 6-7 évesen jelenik meg a tiszta éneklés iránti fogékonyság, 7-8 évesen a disszonanciára való érzékenység. Ekkor tudják a gyerekek megkülönböztetni a hamis éneklést a tiszta hangzástól. 9-10 évesen válnak képessé a kétszólamú éneklésre, ugrásszerűen fejlődik a dallamemlékezet. 10-12 éves kortól a harmóniaérzék fejlődik, ekkortól „értik” a gyerekek a zenét. Az általános életkori jellegzetességek mellett erőteljes egyéni eltérések, fejlődésbeli különbségek is kialakulnak, amit az intenzív zenei nevelés okozhat. A zenei képesség fejlődésében tehát a családnak, elsősorban az anyának van kiemelkedő szerepe. A gyermeknek éneklő, dúdoló anya a zene mellett az érzelmek kifejezéséhez is minta a gyermek számára. Az anyától függ, hogy a gyermek mennyi verset (ritmust), éneket (dallamot) hall, tanul meg. Meghatározó a gyermek zenei fejlődésében, hogy játszik-e valaki hangszeren a környezetében, milyen hagyományai, szokásai vannak a családban a zenehallgatásnak, éneklésnek. A család érték és ízlést is közvetít a gyermek felé azzal, hogy meghatározza, milyen zenei hatások érik a gyermeket.

Van hozzá tehetsége?

Az iskoláskortól az intenzív zenei nevelés a tagozatos osztályokban, illetve a zeneiskolákban valósul meg. Annak eldöntése, hogy a gyermeknek érdemes-e zenét tanulni, van-e tehetsége hozzá, nem ítélhető meg 6-7 éves korban, ha egy átlagos családról van szó. Ebben az időben a szülői irányításnak van fontos szerepe. A későbbiekben a hangszertanulás sok gyakorlást, erőfeszítést kíván a gyermek részéről, és nem csekély áldozatot a szülőktől (anyagiakban és időben egyaránt).

Felvetődik a kérdés, tanuljon-e a gyerek hangszeres játékot, ha nem látható előre, lesz-e tehetsége a játékhoz, érdemes-e időt, energiát belefektetni? A válasz nem egyszerű. A szülők indítják el a gyermeket a zenetanulás útján, a későbbiekben is ösztönző hatással vannak rá, döntő azonban a gyermek érdeklődése és képessége. Nem lehet cél a zenetanulás elkezdésekor, hogy a gyermekből művész legyen, mert ez sok mindentől függ. A zenetanulás a zeneértő, zeneérző képesség fejlesztésén keresztül, a zenei élményeken át nagymértékben hozzájárul a személyiség harmonikus fejlődéséhez. (he, kt)