Milyenek a tankönyvek?

Vajon ma a középiskolások részére van-e igazán használható irodalomtörténet? Milyen színvonalúak ezek a tankönyvek? Rendszerező jellegűek-e vagy leíróak, tehát amolyan pozitivista felfogásúak? Hogy vannak tankönyvek, ez tagadhatatlan, ám hogy a tankönyvek jók-e, ebben már egyáltalán nem vagyok biztos.

Túl sok a tanulnivaló

Az irodalomoktatásnak, miként a tankönyvírásnak is elsősorban azt kell tudatosítania, hogy az óriási anyaghalmazból minek kell feltétlenül tanítási anyagként megmaradnia. Hiszem: a magyar irodalomóra heti kétszeri óraszáma erősen megszabja, sőt korlátozza a mennyiségi és minőségi mutatókat. Ám ha a maximalizmust tartjuk határkőnek a múlt társadalmi rendszer ortodox világnézeti nevelésének adekvátumaként, akkor elgondolkodtató, vajon mi legyen a további kötelező heti tizenöt tantárggyal... Vagy toldjuk meg a heti óraszámot még egy-két órával, hogy gyermekeink valamikor öt-hat-hét körül vergődjenek haza, s valamikor hét-nyolcfelé jussanak el oda: végre készülhetnek a másnapi feladatokra? Mind megannyi fájdalmas kérdés, de talán könnyebb lenne rá a válasz, ha nem lennénk túlzottan elfogultak saját tantárgyunkkal szemben.

Gondolatfrissítésként! Minden teketóriázás nélkül leszögezhetjük: hiányzik a középiskolai irodalomtanítás koncepcionalitása, a mit, mennyit, hogyan kérdések körvonalazatlansága és megfogalmazatlansága. S ebben a létfontosságú pedagógiai dokumentumok kiforratlansága is ludas. Bár némi előrehaladás azért már tapasztalható.

A magyar irodalomtanítás esetében ugyanis a tanárnak pontosan tudnia kell, hogy a heti két óraszám nem teszi lehetővé mérhetetlen anyaghalmaz átvételét. Hiszen az évi hatvanhat óra csupán „irányszám”, mert még sohasem történt meg, hogy valamennyi óraszámot maradéktalanul teljesítette volna a tanár. Ha ugyanis összeszámoljuk az iskolaévben kiesett órák, napok, hetek számát, a tíz hónap valójában nyolcra csökken (betegség, szünidők, államünnepek, gyűlések, igazgatói szabad az érettségi idején, év végi kirándulások stb.), vagyis körülbelül 15 – 16 irodalomórát nem tart meg a pedagógus saját hibáján kívül. Ezzel szemben a helyettesítések viszont nem, esetlegesen csak részben pótolhatják a kiesést, pláne ha a rögtönzés módszeréhez nyúlunk. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne hatvanhat órára tervezzük a magyar irodalom tematikus tervét, csupán arra kívántunk rámutatni, miszerint még az ismétlő, összefoglaló órák segítségével sem érhetjük utol magunkat az év végére, még ha ésszerűen is mérjük fel a lehetőségeket és adottságokat.

Ráadásul az irodalomórák nem is osztottak, tehát a betervezett hatalmas mennyiségű anyagot csak feleltetés vagy tesztelés nélkül tudja a pedagógus „megemészteni”. Az egyes évfolyamok tankönyvei utolsó traktusának irodalmi anyagait, témaköreit meg időhiány miatt egyszerűen kénytelenek vagyunk elhagyni, mondván, majd a következő iskolaév elején visszatérünk rá, nem tudatosítva azonban, hogy az átveendő anyag minduntalan halmozódik. Az irodalmi anyagot tehát reménytelenül görgetem magam előtt, akár a szél az ördögszekeret.

Aprópénzre váltja a követelményeket

Ám a tanterv az a pedagógiai dokumentum, amely a tanítás folyamatát meghatározó alapvető tematikai egységekkel szolgál mind irodalomelméleti, mind irodalomtörténeti szempontból. Erre épül a tanár tematikus terve, azaz lebontja, aprópénzre váltja a tantervi követelményeket. Egyéni alapon rendelkezik az átveendő irodalomelméleti, irodalomtörténeti anyaghalmazról. Természetesen egy-egy korszak behatárolásakor olyan egyénekkel is foglalkozhat, akár több órában is, akiket az egyetemes irodalomtörténet „nem a legmagasabb szinten jegyez” (például: Erdélyi János – Nagykapos és környéke; Csepreghy Ferenc – Párkány és környéke stb.). Merthogy a regionalizmus küldetése: erősíteni az identitástudatot, a hovatartozás érzését a tanulóban.

A tanárnak szükségszerűen tudatosítania kell, mit akar tanítani, mennyiségileg mennyit, hogy az elsődleges minőségi mutató ne csorbuljon. Rendszerezni kell a tananyagot korok szerint, nehogy elvesszünk a részletekben. Nem minden kornak van meghatározó egyénisége, hát azzal a tematikával inkább csak jelzés szintjén foglalkozzunk, semmint részletesen. A pedagógusnak ugyanis kétségtelen joga a tananyag egyharmadát elképzelése szerint csoportosítani, megváltoztatni, ámde az érettségi szabályzatot (Célkövetelmények magyar nyelvből és irodalomból) valamennyi diáknak átfogóan (teljes egészében) ismernie kell. (Folytatjuk.)