Miért történt ez velem?

A közlés vagy felismerés, hogy gyermekül sérült, megingathatja a család egyensúlyát. A család felkészületlenül találja magát ebben a helyzetben, amit még súlyosbít a magányosság érzése. Az anya viselkedését általában az anyai ösztönök határozzák meg, az apa fogyatékosnak, sőt bűnösnek érzi magát, mert nem tudta megvédeni családját. Gyakran ráhárul, hogy a környezettel, sőt az anyával ő közölje a rossz hírt. Összeomlanak az álmok, a beteg gyermeket kudarcként élik meg a szülők. A nyugati kultúrában a férfiak erőteljesebben élik meg a társadalmi kudarcokat.

Az apának el kellene végezni a képzeletbeli, egészséges gyermek elvesztésének gyászmunkáját, hogy nárcisztikus sebe gyógyulhasson. Sokan nem végzik el azt a munkát: akik a munkába menekülnek, vagy elhagyják az otthonukat, ami még inkább erősíti a bűntudatukat. A sérült gyermek születése sebezhetőbbé teszi a családot, a helyzetből adódó konfliktus források mellett korábban nem sejtett törésvonalakat tesz láthatóvá.

A leggyakrabban az anya marad, az apa megy. Az apa, aki elmegy nem automatikusan szökevény. Az apák, akik maradnak, esetleg megpróbálnak nem tudomást venni gyermekük fogyatékosságáról vagy intellektuálisan közelítenek: keresik a bűnöst vagy könyvtárakban kutakodnak. De általában nincs válasz a fő kérdésre: Miért történt ez velem?

A találkozás az apa és sérült gyermeke között nem előre meghatározott. Jelenthet legyőzhetetlen akadályt. A szülőnek nehéz azonosulni sérült gyermekével, de az anya gondozza és közben megismeri. Az apák tétován lépnek fizikai és érzelmi kontaktusba sérült gyermekükkel, aki idegennek tűnik számukra. Ezt erősíti, hogy lehetőségük van belevetni magukat az otthonon kívüli tevékenységekbe. Az apáknak ez az attitűdje leginkább azzal a a magányossággal magyarázgató, amelyben a családok találják magukat. Pedig megfelelő segítséggel az apák megtalálhatják helyüket és gondozhatják gyermeküket az első naptól kezdve.

Segítség nélkül időre és szerencsére van szükség, hogy az apa-gyermek kapcsolat kialakuljon. Egyes anyák öntudatlanul igyekeznek kizárni az apát a gyerek életéből. Előfordulhat, hogy az anya ki akarja sajátítani a gyermekkel való foglalkozást, akár bűntudatból, akár azért hogy kímélje az apát. Vagy az anya megpróbálja meghosszabbítani a gyermekkel való nagyon szoros szimbiózist. Általában az apa az, aki engedi, hogy gyermeke megtalálja saját helyét, önállóságát. Hány anyával fordul elő, hogy eltolja gyermekét a beteg gyermektől.

A sérült gyermek úgy tűnik, hogy megerősíti a szereposztást a házastársak között. Az anyára marad a konkrét gondozás, terápia, az apára a társadalmi feladatok, egyesületek. A szülői egyesületekben az apák aktívak, és végül másról beszélve magukról beszélnek. Sérült gyermeket nemzeni sérti a férfi férfiasságát, társadalmi presztízsét. A társadalmi aktivitás kompenzálhatja ezeket a sérelmeket.

A legsürgősebb, hogy az érintett szülők keressenek egy szakembert, akinek beszélhetnek, mert nagyon nehéz ebből a helyzetből egyedül kimászni. A szülők nehezen teszik meg ezt a lépést, hiszen a helyzet egyik tünetet éppen az a meggyőződés, hogy senki nem értheti meg őket. Mégis szükség van segítségre, hogy a szülők felül tudjanak emelkedni nárcisztikus fájdalmukon és azonosulási pontokat találni gyermekükkel. (o)