Kis bandavezérek

inden szülő izgul, amikor gyermekét iskolába adja. Ha pár hónap alatt azután kiderül, hogy a kisdiák igazi kis bandavezér, akit falkában követetnek a többiek, felsóhajtunk: hála istennek, minden rendben van. De mit érzünk akkor, amikor egyre többen kezdenek panaszkodni rá, hogy túl erőszakos, mindenkinek parancsolgat, és ha valami nem a kedve szerint történik, akkor zsarol, duzzog, verekedik?

Legtöbbünket nemcsak az előmenetel,

A JÓ JEGYEK ÉS A TANÁR DICSÉRETE

foglalkoztat, de azt is szeretnénk, ha gyermekünk „második otthonában” jól is érezné magát. Aggódva figyeljük, vajon lesz-e barátja, népszerű lesz-e, vagy inkább a perifériára szorul, esetleg bántják, csúfolják is.

De mit érzünk akkor, amikor egyre többen kezdenek panaszkodni rá, – szülők, tanárok, sőt maguk a gyerekek is, – hogy túl erőszakos, mindenkinek parancsolgat, és ha valami nem a kedve szerint történik, akkor zsarol, duzzog, verekedik? Mit szólunk hozzá, ha lassan az egész iskola megismeri a nevét, mert már minden kisebb gyereket fellökött egyszer, és az ebédlőben is csak az ő kiabálását hallani? Valószínűleg nem efféle népszerűségre vágytunk.

AZ ERŐSZAKOS KISDIÁK

Nehéz elfogadnunk, hogy a gyermek kifogásolt viselkedésében gyakran saját türelmetlenségünket, akaratosságunkat vagy agresszivitásunkat látjuk viszont. Ha nem is tartozunk azok közé a szülők közé, akik helyeslik, vagy legalábbis elnézik csemetéjük erőszakosságát, mondván „legalább nem mulya, kiharcolja az élettől, ami neki jár”, akkor is részünk lehet a jelenség kialakulásában.

Igaz, a legrosszabb, legverekedősebb, legzsarnokibb módon viselkedő gyerekek általában maguk is áldozatok: durva, autoriter családokból kerülnek ki, és csak az otthoni bánásmódot gyakorolják el társaikon az iskolában.

A MANIPULÁCIÓ, ZSAROLÁS

és kiközösítés kifinomultabb eszközeivel élő kis Machiavellik azonban a legjobb családokban is cseperedhetnek.

Mi, felnőttek is nehezen viseljük el, ha a kicsik nem engedelmeskednek nekünk, vagy egyszerűen csak vonakodva, késlekedve teszik meg, amit kérünk. Nemcsak erősebbek vagyunk, de őszintén hisszük is, hogy igazunk van, és hogy csak a gyermek érdekeit szolgáljuk, amikor ráerőltetjük az akaratunkat. Minden bizonnyal helyesen is tesszük, ha decemberben nem veszünk jégkrémet, és nem hagyjuk, hogy négy év tanulás után, csak úgy abbahagyja a zongorázást. Ha azonban sikerülne magyarázattal, ésszerű kompromisszum keresésével beleegyezésre bírnunk, bizonyára ő is kellemesebb, rugalmasabb modorban adná elő igényeit nemcsak otthon, de az iskolában is.

A TESTVÉREK KÖZÖTTI VESZEKEDÉS

Sok szülő nem érti, hogy lehet éppen az ő gyereke verekedős, parancsolgatós, amikor az ilyen viselkedést otthon különösen szigorúan büntetik. A testvérek közötti veszekedést, civakodást azonnal leállítják, és elvárják, hogy a gyerekek jóban legyenek, és játszanak szépen együtt.

Pedig a testvérek közötti féltékenykedés és időről-időre fellángoló ellenségeskedés tulajdonképpen természetes dolog. Ha nem is örülünk neki, és ahol tudjuk, enyhíteni próbáljuk, nagyon szigorúan tiltani mégsem szerencsés, mert az a visszájára sülhet el. A féltékeny testvér otthon látszólag megbékél és kedves, előzékeny a kistestvérével, de az iskolában minden nála gyengébbet elgáncsol, megüt, kicsúfol. A tiltott érzések nem tűnnek el, csak áttolódnak az eredeti tárgyukról egy hasonlóra, egy másik kisebb gyerekre.

A POFON NEM MEGOLDÁS

Különösen fonák helyzet alakul ki akkor, ha a szülők a testvérek közötti civakodásnak egy-egy hathatós pofonnal vetnek véget. Mert, bár a tettlegességet tényleg nem szabad megengedni a kicsiknek, és nem helyes, ha a nagyobb és erősebb gyerek kihasználja a gyengébbet, mégsem igazán hiteles, ha fizikai fölényünk fitogtatásával szerzünk érvényt e nézetünknek. A gyerekek elsősorban utánzás és a felnőtt szerepekkel való azonosulás útján tanulnak, az erkölcsi prédikáció sokkal kevésbé hat.

Ezért nem hatásos az sem, ha egy-egy vendégség, vagy az iskolába menetel előtt felkészítjük a gyereket a helyes viselkedésre. Hiába magyarázzuk el ugyanis, hogy a süteményosztáskor ki kell várnia a sorát, vagy, hogy a többi gyerek nem fogja engedni, hogy mindig ő nyerjen a társasjátékban, ha otthon eddig még egyszer sem mertük megverni a Fekete Péterben.

PRÉDIKÁCIÓ HELYETT PÉLDAMUTATÁS

Az illedelmes viselkedést és a társas együttélés szabályait persze meg kell tanítanunk gyermekünknek! Nem várhatjuk el, hogy magától kitalálja, másoktól spontán ellesse, kinek kell átadnia a helyét, vagy kit kell előreengednie az ajtóban. De a konkrét szabályoknál, a törvény betűjénél a szellemisége mindig fontosabb: hiába adom át a helyem, ha utána tiszteletlenül beszélek a „vén szatyorról”, és felesleges leülni társasozni, ha bár nem vitatom, hogy szabályosan győztek le, mégsem tudok a végén jó szívvel gratulálni a nyertesnek. (gya, he)