Irodalomról (főleg) fiataloknak

Felmérések sokasága mutatja ki: mind több a szöveget értelmezni képtelen diák, aki számára a Gutenberg-galaxisra épülő iskola maga a gyötrelem. Az is nyilvánvaló ma már, hogy a könyv háttérbe szorulásának legnagyobb vesztese a szépirodalom. Éppen ezért üdvözlendő minden olyan kezdeményezés, amelyik ezen az áldatlan állapoton próbál legalább valamit segíteni.

A X. Komáromi Pedagógia Napok programjában a Selye János Kollégium jóvoltából helyet kapott egy kerekasztal-beszélgetés, amelyen – javarészt gimnazistákból álló közönség előtt – a moderátor Kocur László és fiatal felvidéki magyar irodalmár vendégei, Bárczi Zsófia, Beke Zsolt, Benyovszky Krisztián és Csehy Zoltán az irodalom mai szerepéről folytattak eszmecserét. Bemelegítésként a kerekasztal-beszélgetés résztvevői arra a kérdésre próbáltak választ adni, helyes-e a „szlovákiai magyar irodalom” megjelölés használata.

A hallgatóságot ennél valószínűleg jobban foglalkoztatták az olyan felvetések, mint: miért tűnik úgy, hogy a mai irodalom az írók magánügye, amely képtelen néhány száz bennfentesen kívül szélesebb közönséget is megszólítani? Vagy: „allergiások-e” a mai olvasók a régi magyar irodalomra? Ez utóbbival kapcsolatban Bárczi Zsófia, aki Benyovszky Krisztiánhoz és Csehy Zoltánhoz hasonlóan egyetemi oktatóként is tevékenykedik, azt a véleményt fogalmazta meg: a régi magyar irodalom legnagyobb problémája a nehezen emészthető, régies nyelvezet. Szerencsés lenne, ha az olvasók nyelvtörténeti ismeretekkel, valamint latintudással rendelkeznének. Véleménye szerint az olvasókhoz leginkább a 20. század első fele irodalmának képviselői, főként a Nyugat írói, költői állnak közel. Benyovszky Krisztián elmondta: minden évben felmérést készít az egyetemre érkező új hallgatók olvasási szokásairól. Tapasztalatai szerint mostanában a legtöbben dokumentum-irodalmat olvasnak, népszerűek a Vujity Tvrtko-féle „riporterregények” is. A költők közül Ady Endre és József Attila a legmenőbb. Érdekes módon a populáris műfajok nincsenek jelen erőteljesen a hallgatók 10-es népszerűségi listáján. Csehy Zoltán kitért a tankönyvek kérdésére is. Véleménye szerint ezek többségéből hiányzik az élményszerűség, ami egyebek mellett arra is visszavezethető, hogy a tankönyvszerzők között sokan vannak olyanok, akiknek nincsenek konkrét pedagógiai tapasztalatai.

Azzal kapcsolatban, hogy miért nem igazán népszerű manapság a magyar nyelv (és ezen belül az irodalom) tantárgy, a vitázók arra az álláspontra jutottak, hogy a ma iskolájában a hatalmas tananyagmennyiség miatt irodalomból kiveszik az emberközeliség és az élmény, ami annak sajátja. Bárczi Zsófia fogalmazta meg: a tanár merje elmondani: az irodalomtanítás kánonjában nem minden egyformán fontos, vannak kiváló és kevésbé sikerült művek is.

Abban, hogy az irodalomoktatásban elsősorban a művekre kell helyezni a hangsúlyt – akár az irodalomtörténeti rendezőelv rovására is – a többség azonos álláspontra helyezkedett, bár néhányan óvtak a műközpontúság fetisizálásától. Akörül sem volt vita, hogy radikálisan csökkenteni kellene a tananyagot – mint ahogy abban is mindenki egyetértett: jó lenne, ha ezt az illetékesek közül is meghallaná végre valaki.