Hiányzik a szolidaritás

Jean Vanier, az értelmi fogyatékos emberek számára otthont teremtő Bárka közösség alapítója Hazatérésünk című könyvében az embert, mint „szeretetre képes lény“-t határozza meg, szemben a szűkebb jelentésű, arisztotelészi „gondolkodó lény“ fogalmával. Ez az „antropológiai fordulat“ jelentős társadalmi szemléletváltozások alapja lehetne, többek közt a különféle fogyatékossággal élő embertársaink megítélésével – pontosabban szólva: elfogadásával – kapcsolatban. Aki a másik embert szeretetre képes lénynek tekinti, annak számára magától értetődik a szolidaritás egyetemessége, vagyis, hogy azt mindenkivel kapcsolatban érvényesíteni kell. Szlovákiában a fogyatékos személyek zavartalan joggyakorlása sok esetben nem valósul meg. A jogfosztottság hátterében az a múltból származó előítélet húzódik meg, ami a fogyatékosságot valamiféle társadalmon kívüli állapotnak tekinti.

Az előítéletek megszüntetéséért a sajtó és az elektronikus médiumok sokat tehetnek. Gondoljunk csak arra, hogy az információhoz jutás szabadsága mennyire korlátozott a nagyothallók esetében, akikhez jelnyelvi tolmács, vagy feliratozás hiányában nem jutnak el a televíziós hírek. A tájékoztató műsorok és híradások pedig sokszor egyoldalú, torz képet festenek a fogyatékos emberek életéről. A média képviselőinek a bővebb információáramlás érdekében szorosabbra kellene fűzniük a fogyatékosok érdekvédelmi szervezeteivel való rendszeresebb kapcsolatot. Magyarországon a sérült emberek társadalmi beilleszkedését segíti elő például a gyerekműsorokat sugárzó Mini Max televízió kezdeményezése. A Mini Max ugyanis a Magyarországi Krízis Intervenciós Központ Egyesülettel hosszú távú megállapodást kötött, melynek értelmében a jövőben nagyobb hangsúlyt helyeznek a fogyatékos emberek többiekkel való közös szerepeltetésére. Ez a kezdeményezés gyökerénél kezeli a problémát, hiszen e műsorok láttán a gyerekekben könnyen és idejében kialakulhat a másik ember iránti segítő hozzáállás, elfogadás.

Természetesen a média mellett a helyi közösségek és az egyházak is sokat tehetnek a fogyatékosok társadalmi beilleszkedéséért. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a sérült személyekkel való segítő együttlétet már a kisgyermek korban „tanítani“ lehet.

Az anyaországban gyerekfoglalkoztató-hitoktatók is tevékenykednek.

Tapasztalatairól egyikük elmondta, hogy a kórházi játszószobában a gyerekek naponta találkoznak fogyatékos társaikkal és egy kis gyakorlati „eligazítás“ után hamar elfogadják őket, segítőkészekké válnak a közös játékok során. Némely kórház nyári tábort is szervez, ahol a gyerekek megtanulnak együtt élni sérült barátaikkal. A táborban szerzett élmények segítenek majd felnőtt korukban szembehelyezkedni azzal a kirekesztő, idegenkedő magatartással, melyet a fogyasztói társadalom emberképe sugall a sérült személyekkel kapcsolatban. (kl)