Harag az iskolában

A mióta csak tanítok, folyamatosan érzékelem magam körül a harag, az indulatok jelenlétét, de az utóbbi időben egyre erősebben. Egy ideje azt látom, hogy a harag ott van az iskolaudvarokon és az irodában, a dossziéban, amelyben feljegyezzük azoknak a gyerekeknek a nevét, akiket verekedés miatt az igazgatóhoz küldtek. Hallom az indulatot egyes tanárok hangjában is, amint a folyosón elhaladok az osztálytermük mellett.

Úgy tűnik, nem értjük vagy nem fogadjuk el a haragot – sem a magunkét, sem a tanítványainkét. Megbüntetjük a gyerekeket, amiért kimutatják haragjukat, de kevés pozitív erőfeszítést látok a düh kiváltotta viselkedés megváltoztatására. A lelki fröccs, a bezárás, a felfüggesztés, a legkülönbözőbb fegyelmi büntetések hatástalanok, esetleg még fokozzák is a haragot.

Egy tanácsadó barátom, azt mondta nekem, hogy a mi kultúránkban nemcsak az iskolákban, sehol sem értik a haragot és nem kezelik megfelelő módon. Az újságok és folyóiratok tele vannak az erőszakról szóló riportokkal. Legközelebb, ha alkalom adódik rá, figyeljünk csak meg egy tömeget, nézzük meg az arcokat. Indulat tükröződik az összeráncolt homlokokon, a feszült arcokon, a keserű, boldogtalan tekintetekben. Köztudott dolog, hogy sok társadalmi problémának, mint például a fizikai, szexuális és pszichés bántalmazásnak is, a harag a kiindulópontja.

Ami engem a legjobban érdekel, az az iskoláinkban tapasztalható harag. Valamelyik évben egy nyolcadikos tanítványom azt írta a naplójába, hogy

NAGYON MÉRGES LETTEM,

mert otthon senki ügyet sem vetett arra, mekkora erőfeszítéssel dolgozik egy regényen – dühében darabokra tépte a tíz gépelt oldalnyi szöveget. Ugyanezt a gyereket gyomorfekéllyel kezelték: dühe befelé fordult. Miért tépte szét ez a kislány a fáradságos munkával teleírt lapokat? Milyen élethelyzetek váltják ki a mi haragunkat? Fel kell ismernünk a harag gyökereit és meg kell tanulnunk kezelni!

AZ ELUTASĺTÁS

A legtöbben emlékszünk arra, hogyan fegyelmeztek bennünket kisgyerekként, és arra is, hogy olyankor úgy éreztük, teljesen elutasítanak bennünket. Fegyelmezéskor gyakran úgy tűnik, mintha a gyereket utasítanánk el, nem pedig a viselkedését. Ahelyett, hogy ezt mondanánk: „Haragszom, mert betörted az ablakot”, ezt közöljük: „Buta vagy és figyelmetlen”. A gyerek pedig ezt interiorizálja: „Buta vagyok és figyelmetlen, vagyis nem vagyok jó.”

Amikor a kétéves gyerekek kezdik kialakítani én-tudatukat, megtanulnak nemet mondani – ez természetes és kívánatos fejlődési fázis. De ha minden nemre haragosan válaszolunk és fegyelmezéssel, amelynek célja a gyerek legyőzése, az eredmény könnyen lehet harag és bizonytalanság.

A HARAG GYÖKEREI

A haragnak vannak bizonyos pszichológiai okai, része például annak a készenléti mechanizmusunknak, amelynek segítségével felismerjük és kezeljük a veszélyt. De a haragot kiváltó bosszúságok és kellemetlenségek javarésze más emberek viselkedésével van összefüggésben. Ahogy June Callwood, szociális munkás és író mondja: „A felnőttek ugyanolyan okok miatt jönnek dühbe, mint a csecsemők: ha uralkodnak felettük, ha beavatkoznak a dolgaikba, ha énképüket sérelem éri vagy nem kapnak elegendő jóváhagyást, támogatást és szeretetet.”

Hogyan birkózzunk meg a haraggal? A gyerekek akkor haragszanak, amikor megrendül én-tudatuk és a saját erejükbe és biztonságukba vetett hitük. Akkor haragszanak, amikor cserbenhagyják őket azok az emberek, akikben megbíznak. De a körülöttük élő felnőttek számára nem maga a harag okozza a problémát. A haragból eredő viselkedés teszi nehézzé életünket. Az alábbiakban néhány általános stratégiát ajánlanék, amelyek a harag eredetének ismerete nélkül is használhatók.

A KIMUTATOTT DÜH

Amikor olyan gyerekeket látunk az osztályban vagy az iskolaudvaron, akik tajtékzó dühvel fordulnak szembe velünk, tudnunk kell, hogy a környezetükben történt valami, ami kiváltotta ezt a reakciót. Talán az otthoni sérelmeiket vetítik ki ránk. Talán nevetségessé tettük vagy zavarba hoztuk őket. Talán a barátaik gyötörték őket vagy a tanulás okozott frusztrációt. Bármi is az oka, kiborultak. Mit tehetünk? Először is ne hagyjuk elszabadulni saját haragunkat! Ne csússzunk bele annak a dühös hatéves gyereknek a szerepébe, akinek néha érezzük magunkat.

Összpontosítsuk energiánkat!

Az agresszivitás elkerülése érdekében beszéljünk halkabban!

Törekedjünk olyan helyzetre, amelyben mindkét fél „nyertes” lesz! Mondjunk valami ilyesmit: „Hűha, te aztán igazán mérges vagy. Megteheted, hogy..., amíg meg nem nyugszol.” Felajánlhatjuk, hogy menjen ki egy kicsit, sétáljon el a folyosó végéig és viszsza, vagy maradjon, de csak magában dühöngjön!

Higgyünk magunkban és őrizzük meg személyes méltóságunkat! Higgyünk a gyerekekben és a személyes méltóságuk iránti érzékükben!

Értessük meg a gyerekkel, hogy a haragot elfogadjuk, de a viselkedést nem!

Ismertessük meg a gyereket a harag kifejezésének alternatív módjaival: tépjen darabokra egy újságot, gyűrjön össze papírt, rugdosson egy párnát vagy egy konzervdobozt, fussa körül az épületet, teniszütővel püfölje az ágyat, ordítson a zuhany alatt, írjon, rajzoljon, gyúrjon agyagot stb.

Beszéljünk nyíltan a haragról egyénileg is és az osztályban is. Mi a harag? Mi dühít fel bennünket? Hogyan kezeljük? Honnan tudják az emberek, hogy mérgesek vagyunk?

Szerepjátékkal próbáljuk meg kifejezni a haragot. A gyerekek sokkal hamarabb megnyugszanak, ha nem kell konfrontálódniuk azzal, hogy osztálytársaik bámulják őket és megjegyzéseket tesznek rájuk.

AZ ELFOJTOTT HARAG

Mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik nem mutatják ki haragjukat? Mi a helyzet a lányokkal és felnőtt nőkkel, különösen azokkal, akiket arra szocializáltak, hogy rendes lányok nem csapkodnak vagy kiabálnak? A nők hajlamosak elrejteni haragjukat oly módon, hogy befelé fordítják. Depressziósak lesznek, vagy a harag energiája illegalitásba vonul, és állandó kritizálásban, szarkazmusban, az élettel való általános elégedetlenségben jön újra felszínre. Az ellenséges érzések java része felöltöztethető a szúrós megjegyzések álruhájába, és ezt néha nagyon nehéz tudatosítani és megszüntetni.

A mi iskolánkban a szünetekben a lányok többnyire csak tiszta lánytársaságban ácsorognak, csupán néhányan fogócskáznak a fiúkkal vagy próbálkoznak egyéb fiú-lány kapcsolattal. A fiúk ugyanakkor aktív, agresszív játékokat játszanak, s ez segít feloldani ellenséges érzéseiket és indulataikat.

Szeretném, ha minden tanár és szülő a harag, agresszió és lázongás tünetei mögé tekintene és megpróbálná megállapítani a kiváltó okot. Nem tudjuk megváltoztatni a gyerekek életét, de segíthetünk nekik abban, hogy megértsék saját indulataikat és kialakítsák saját megoldásaikat életszemléletük jobbítására. Nem akarok olyan világban élni, ahol a szaporodó társadalmi feszültségek egyre több megoldatlan haragot eredményeznek. Feladatunk van az életben. Egyéni felelősségünk, hogy megpróbáljunk megérteni és elfogadni másokat. Arra kell törekednünk, hogy segítsünk jobb életet teremteni otthonainkban és iskoláinkban, tanítványaink érdekében. A gyerekek megérdemlik.