Fel hát a tespedésből, tanártársaim!

Az irodalomtanítás színvonalának emelése érdekében feltétlenül szükséges a magyar nyelv- és irodalomtanítással kapcsolatos országos szakbizottság összeállítása, amely folyamatosan nyomon követné a változásokat, javaslatokat tenne az esetleges változtatásokra, és véleményezné a szakág sokrétű tevékenységét.

Foglalkozni kell a magyartanítás eddigi pedagógiai dokumentumaival (óraterv, tanterv, műveltségi sztenderd az exemplifikációs feladatokkal, érettségi célkövetelmények), és teljes újragondolásukkal az új politikai-társadalmi valamint irodalmi-kulturális keretek szellemében.

Szakmai szempontból jelentőséggel bírna a határozott véleménynyilvánítás kialakítása a magyar irodalom korszakolásával kapcsolatban itteni viszonyaink között. A magyar tannyelvű középiskolák a szlovák irodalom korszakolásában, szlovák irodalomkönyveikkel sokkal inkább idomultak a kor követelményeihez, mint a szlovák tannyelvű középiskolák hasonló tankönyvei, mert nem féltünk merészet és újat gondolni... És láss csodát! Immár a szlovák tankönyvszerzők is legújabban azt a korszakolást kívánják követni, amelyik alternatíva mellett mi akkor keményen kiálltunk, még ha kezdetben oly sokan berzenkedtek is ellene.

A minimalizált tantervekhez kellene idomítani a leendő tankönyveket és nem fordítva. A tankönyvek stilisztikai minőségének (kifejezéskészlet, szókincs, megfogalmazás) minden esetben tükröznie kell a diák értelmi képességeinek színvonalát.

A magyar irodalomtörténetet témakörökre kell bontani, s egy-egy korszakot a legjelentősebb egyéniségek köré csoportosítani. A kisebb jelentőségű szerzőket igyekezzünk csupán az említés szintjén „tárgyalni”. Az irodalmi tananyagot csak a rendszerbe foglalás segítheti megérteni, mert nélküle a legnagyszerűbb magyarázat is „megfoghatatlanná” válik.

u Az eddigi pozitivista irodalomszemlélet helyett a szövegközpontúság legyen uralkodóvá! Az irodalmi elemzésnek azonban nem „tanári magánszámban” kell kicsúcsosodnia, hanem a diákkal való vitában realizálódnia.

A világirodalom témakörét csökkenteni kellene évi két-három szerzőre, mert a pedagógusnak mindenkor az érettségi célkövetelményekre kell összpontosítania. Ez a törekvés pedig nem engedélyezi a világirodalom több írói-költői-drámaírói életművének feltérképezését.

Az irodalomoktatásnak nem szabad az iskola falain belül maradnia! Szervezzünk gyűjtőmunkát szűkebb pátriánkon belül! Töltsük meg tartalommal az iskolán kívüli irodalmi tevékenységet!

A pedagógusok hathatós támogatásával be kell kapcsolni diákjainkat a tömegkommunikációs eszközök mindennapi munkájába (rádió, televízió, országos és regionális lapok stb.), hogy nyelvünk visszanyerhesse finomságát, gördülékenységét, hajlékonyságát.

A megújulás természetesen mindannyiunk érdeke. Élni kell a lehetőségekkel, de az irodalomtanításnak más, perspektivikusabb távlatokat kell nyitni. Igaz, ma még teljes mértékben az anakronizmus a mérvadó a tanítás folyamatában: a pedagógus régen rögzült szokásaitól (ma már: defektusaitól) nem tud és nem is akar megszabadulni. Pedig csak egyetlen távlat lehetséges: a megújulás.

Cikkem persze az anyanyelv és irodalom iránti féltésből ered. Mert a magyar irodalomért, gyermekeinkért folytatott küzdelmünk végső stádiumába fordul. S aki tétovázik, az lemarad. Fel hát a tespedésből, tanártársaim!