Egy tankönyvíró órája

A közelmúltban a komáromi Eötvös Utcai Alapiskola egyik 5. osztályában ilyen rendhagyó magyar nyelv órára került sor. A tanárnő neve, Széplaki Erzsébet, nem ismeretlen azok előtt, akik a magyarországi tankönyvkínálatot figyelemmel kísérik. Tőle származnak az Apáczai Kiadó felső tagozatos Fogalmazás feladatgyűjteményei valamint a felső tagozatos Nyelvtan és helyesírás munkáltató tankönyvei. A bemutató óra apropója természetesen ezek szlovákiai népszerűsítése volt.

A tanárnő Csöpi néninek szólíttatja magát a tanulókkal, pedagógusokkal egyaránt, becenevét azonban cáfolja sudár termetével. Az óra végén el is meséli, hogy ezt a nevet pici korából örökölte, szereti és ragaszkodik hozzá. Minden esetre a tanulók tetszését pár mondat után elnyeri vele.

Az óra frontális jellegét különböző fejlesztő gyakorlatokkal – légzés, artikuláció, kiejtés, hangsúlyozás – kombinálja, mintha Zsolnai bemutató óráról volna szó, nem pedig az Apáczai könyveiről. A bemutatott munkatankönyvből fénymásolt oldalak feladatai a tanulóknak könnyen érthetők. A tanárnő mindvégig lendületes, jókedvű, humoros, olykor finoman ironikus. Az órán a tanulók egyéni és közös produkciói váltogatják egymást. A szöveg élvezetes, az adott életkornak megfelelő. O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások című könyvéből származó, metakommunikációs jelentést hordozó kifejezéseit vizsgálják, próbálják megfejteni, és együtt derülnek a magyarázatokon.

Az óraelemzés során

a tanárnő nemcsak tankönyvírói nézeteit fejti ki, hanem szót ejt a szlovákiai tankönyvekről is. Megdöbbentőnek nevezi, hogy az itteni 5. osztályos anyag azonnal a mondatrészekkel indul. Már akkor az eszköz- és társhatározót taglalja, amikor még a mondat szerkesztésével sincsenek tisztában a tanulók. Véleménye szerint az ötödikes gyerek még alsós. Olyan feladatokkal kellene kezdenie, amilyeneket szeret, és nagyobb segítség nélkül meg tud oldani. A leíró nyelvtan súlykolása helyett kompetencia alapú fejlesztésre lenne szükség. Nem jelentéstant és mondattant kellene tanítanunk ebben a szakaszban, hanem tisztázni a betű és a hang közötti viszonyt, rámutatni a helyes kiejtés és a helyesírás öszszefüggésére. Mindemellett, a tankönyvben a tréningszerű szövegek legyenek rövidek, mivel a gyöngébben olvasók nem képesek a gyakorlat végére érni, s feladják, mielőtt megérthetnék a lényeget. Az alsós pedagógus ne akarjon megfelelni a felsős követelményeknek, nem kell négy év alatt megtanítania nyolc év anyagát.

Szót ejtünk a rendszermondat és szövegmondat összefüggéséről, amely nagyban meghatározza a nyelvtani példa célszerűségét. Igazat adok magyarországi vendégünknek abban, hogy a tankönyv legyen érthető, rendszermondatok segítsék az elsajátítás folyamatát, amelyek szabályos nyelvtani mondatszerkezetek, nem pedig hosszas magyarázat segítségével megfejthető, magasröptű irodalmi idézetek. Amennyiben ez a szempont a szlovákiai tankönyvekben is érvényesülne, egy lépéssel közelebb jutnánk ahhoz, hogy gyermekeink szeressék a nyelvtant tanulni és pedagógusaink tanítani.

Kétségtelen, hogy a szlovákiai magyar tankönyvszerzők sokat meríthetnének magyarországi kollégáik tapasztalataiból. A felvidéki kisebbségi tematikát mélyrehatóan átérezni ugyan mi, itt élők vagyunk képesek, ezért nem mondhatunk le szlovákiai magyar tankönyvek szerkesztéséről, de a tantárgy időszerű oktatási és nyelvtudományi szempontjaira, az anyaországban folyó kutatásokra és fejlesztésekre is odafigyelve.

Az irodalom tanításában is a megszerettetés problémájával küzdünk. A legfontosabb feladat az olvasóvá nevelés, az olvasás szokásának kialakítása.

Számot kell vetni

azonban azzal a ténnyel, hogy korunkban megnőtt a szabadidő eltöltésének választéka. Amíg a 70-es, 80-as években a legnépszerűbb tevékenység az olvasás volt, ma ez sorrendben az utolsók között kullog. A szakemberek meglátása szerint középiskolai szinten kevesebb szerzőt kellene megtanítanunk, de alaposabban. Nem 25-öt, csak 10-et. Az önépítés, önmegismerés és a megértés szempontjait célul tűzve olyan szerzőket és műveket kellene választanunk, amelyek elolvasása után kedvük támadna a diákoknak olvasni. Ennek érdekében szét kellene választanunk azokat a műveket, amelyeket azért tanítunk, hogy a gyerekeink jó olvasóvá, szövegértővé váljanak, és azokat, amelyek a nemzeti kánon elengedhetetlen, fontos részei. A jelenlegi, kronologikus irodalom-oktatás a régi irodalom irányából közeledik a kortárs irodalom felé, vagyis a diák számára nehezebben értelmezhető irányából a jelenkor problematikája felé. Pedig az egyszerűtől az összetett felé haladni pedagógiai paradigma. Minél később kell a diáknak megküzdenie Dante Alighieri Isteni színjátékával, annál jobb.

Az oktatásunk tankönyvcentrikus, ezért elvitathatatlan a jelentősége annak, hogy létezik-e nálunk is tartalmi fejlesztés, és rendszeres-e a tartalmi hordozók, vagyis a tankönyveink megújulása. Képeznek-e egyetemeink olyan szakembereket, akik a tanterv- és tankönyvfejlesztést szakterületüknek tekinthetik? Ennek híján, akadnak-e olyan gyakorló pedagógusok, akik be tudják tölteni ezt a szerepet? S ha mindez teljesülne, fontosnak tartja-e a minisztérium megrendelni tőlük a korszellemnek megfelelő tankönyveket?

A szerző a Comenius Pedagógiai Intézet munkatársa