Csal a játékban?

A gyerekek felnevelésének egyik legkellemesebb, legüdítőbb oldala talán az, hogy míg ők cseperednek, egy kicsit a szülők és tanárok is újraélhetik gyermekkorunkat.

Fiatal felnőttként eszünkbe se jutott volna bújócskázni vagy Ki nevet a végént játszani, most meg tulajdonképpen nagyon is élvezzük, amikor sikerül valami igazán klassz búvóhelyet találni a lakásban. A játékboltban őszinte érdeklődéssel tanulmányozzuk a társasjáték-kínálatot, hiszen tudjuk, hogy sok esős vasárnap délután töltünk majd ezekkel a játékokkal. A legtöbb doboz ajánlása szerint 4-5 éves kortól ideális a játék, tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy a kicsiknek ebben az életkorban azért még vannak gondjaik a szabálykövetéssel.

SOK SZÜLŐ AGGÓDIK,

vagy éppenséggel szégyelli magát gyermeke viselkedése miatt, amikor egy-egy gyerekzsúrban a többiek felháborodva kiabálják, hogy „Nem te jössz! Nem is dobtál hatost! Ne csalj!”, vagy amikor a kicsinek nem sikerül nyernie, és dühében a többiekre borítja az egész asztalt. Természetesen igyekszünk rendre utasítani a gyereket, és elmagyarázni neki, hogy be kell tartania sorrendet, követnie kell az utasításokat, valahogy mégis látjuk rajta, hogy nem igazán érti, mit akarunk tőle, hogy a spontán, szabad cselekvésre és a nyerésre való vágya sokkal erősebb annál, mintsem hogy hosszú órákig fegyelmezze magát. Néha az is kiderül, tulajdonképpen nem is érti, mi is annak a játéknak a lényege, amit éppen játszanak.

Mennyi idős kortól és miképp tudatosulnak a játékszabályok a gyermekben?

ÉRTI A SZABÁLYOKAT?

Vajon érti-e ezeket a szabályokat és mivel magyarázza eredetüket? Mit gondol arról, vajon miért kellene betartania őket? E kérdéseket először Piaget francia pszichológus kezdte kutatni, majd nyomában sokan sokféle módszerrel vizsgálták a különböző korú gyerekek játék- (és egyéb közösségi) szabályokról alkotott elképzeléseiket. A kutatók egyrészt megfigyelték a gyerekek közös játékát, másrészt kikérdezték őket arról, szerintük mik is ennek a játéknak a pontos szabályai. Ezek a kutatások bebizonyították, hogy a kisgyermekek „csalásra” való hajlama, önmaguk iránti részlehajlástól mentes szabálytisztelete életkorra jellemző, az egyes korcsoportokon belül viszonylag nagy állandóságot mutat, tehát valószínűleg a mentális éréssel együtt fejlődő képesség, nem pusztán a helyes nevelés következménye. A szülők tehát fellélegezhetnek; korántsem biztos, hogy csemetéjük a börtönben végzi, ha ötévesen még igyekszik egy kicsit előrébb tolni a saját bábuját a táblán, amikor éppen senki nem néz oda.

EGOCENTRIKUS ALKALMAZÁS

A fejlődés-lélektani kutatások szerint három és hatesztendős kor között a gyermek a szabályokat meglehetősen egocentrikusan alkalmazza. Részt akar venni a nagyobbak játékéban, de nem érti, mit, mikor, miért kell csinálnia. Felszedett már ugyan a többiektől egy-egy szabályfoszlányt, de ezek a részletek nem állnak össze benne egységes játékrenddé. A kicsik inkább csak utánozzák az idősebbeket; ide-oda futkosnak, kiabálják a játék szavait („góól”, „ipi-apacs”, „aki bújt, aki nem megyek”), anélkül, hogy ebből valódi játék alakulna ki. Gyakran kérdezgetik a felnőtteket egy-egy forduló után: „Győztem? Ugye, én győztem?” De azt is nyugodtan elfogadják, ha azzal vigasztaljuk őket: „Mindketten győztetek, két nyertes van.” Ebben az életkorban játék címén még többszólamú tevékenység folyik, melyben mindenki aszerint vesz részt, hogy mit ragadott meg, mi tetszett meg neki a játék elemeiből.

A kis ovis még nem ismeri fel a szabály játékszervező szerepét, vagyis azt, hogy a játékban résztvevőknek egyformán alá kell rendelniük viselkedésüket a reguláknak. Gyermeki énközpontúságából adódóan ennek éppen ellenkezőjét véli: azt hiszi, hogy a szabálynak kell az ő viselkedéséhez alkalmazkodnia. Sakkozni szeretne, mert tetszik neki a fekete-fehér kockás tábla, de zavarja, ha korlátozni akarjuk abban, hogyan teheti a bábukat ide-oda. Ha pedig esetleg le akarjuk ütni valamelyik figuráját, fantasztikus szabálymódosítási ötletekkel áll elő: „Mondjuk, hogy most oda nem léphet a te bástyád, mert, ott az én királyom áll, és őt tüskés bokor védi, amin nem lehet átmenni.”

A KISISKOLÁS

Első osztályos kora tájékán a gyermek szabályokhoz való viszonyában változás következik be. Ez az iskolaérettség egyik feltétele is egyben, hiszen a tanulás lényege bizonyos szabályok és törvényszerűségek felismerése és betartása. Ebben az életkorban már kezdi magát egy közösség részeként tekinteni, együttműködésre törekszik a többiekkel, és igyekszik követni a nagyobbak alkotta szabályokat. Kezdi felfogni, hogy a szabályjáték célja, hogy valaki nyerjen. A kicsik eddig ugyanis „nyerés” alatt valami olyasmit értettek, hogy jól érezték magukat játék közben, s nem mondjuk azt, hogy több találatot értek el, mint versenytársaik. A szabályokat a hat-tíz évesek olyannyira komolyan veszik, mintha ezek szent, kőbe vésett törvények lennének. Ha a tanító néni azt mondja, hogy jelenteni kell, ha valaki rossz volt, és nem szabad súgni a felelőnek, akkor ezt a kicsik minden aggály nélkül megteszik.

FELSŐ TAGOZATBAN VAGY GIMNÁZIUMBAN

ez már nem működik. Ott a gyerekek már felülbírálják és saját normáikkal ellentétesnek találják az efféle utasításokat, és az árulkodónak vagy strébernek nincs nagy jövője a nagyobbak közösségében.

Az utasításokat akkurátusan betartják, mert aki szabályt szeg, az „rossz” és minden bizonnyal pórul is fog járni, hiszen egy megkérdőjelezhetetlenül igazságos szabályokra épülő világban nem lehet az, hogy valaki csal, és mégse kapjon büntetést.

Tízéves korban azután ismét változik a gyerekek szabályokhoz való viszonya. Kezdik felismerni, hogy a játékszabályok nem megkérdőjelezhetetlen, szent kinyilatkoztatások, melyeket valamilyen felsőbb hatalom rájuk erőszakol, sokkal inkább a társakkal való szabad és kölcsönös együttműködés termékei.

Tisztában van vele, hogy bár

A SZABÁLY KÖTELEZŐ JELLEGŰ,

megegyezéssel mégis megváltoztatható. Nem azért tartja be a szabályt, mert különben rossz gyerek és esetleg nagy baj éri, hanem azért, mert tudja, hogy különben nem játszanak vele a többiek. Ez azonban nem jelenti, hogy kevésbé venné komolyan az egyes játékok utasításait, sőt, mintha fokozott érdeklődéssel fordulna mindenféle szabály felé. Örömet talál a játék menetével kapcsolatos elvi vitákban, és maga is kitalál új játékokat, melyek sok esetben csak addig érdekesek, amíg a szabályokat ki nem alakítja. A szabályalkotás ebben a fázisban nem annyira eszköze, inkább célja a játéknak, önálló örömforrás.

Ez az öncélú lelkesedés azután pár év alatt alábbhagy, és átadja a helyét a konvencionálisan elfogadott játékelvek betartásának, a játékban való ügyesség fejlesztésének, a fair play és a sportszerű viselkedés gyakorlásának. (gy, he)