A televízió és a videó hatása

Igaz ugyan, hogy így rengeteg új ismeretet szereznek a gyerekek, amely azután elsősorban szerepjátékaikban, sőt konstrukciós játékaikban is szinte nap-nap után megmutatkozik. Neves szakemberek foglalkoznak a tévéadások és videojátékok átütő hatásának okaival, s többek között megállapították: „a tömegkommunikációban ábrázolt közvetlen közlési szituáció hatása erősebb, mint a természetes közvetlen kommunikációé”, vagy „a műsor fantáziakeltő szerepe nagyobb, mint a valós élet eseményeié”.

Agresszív ovisok

Nem kell különösen éles megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy a televízió és a videó rendkívül nagy hatását a mi óvodásaink játékában is észrevegyük. Amíg a felnőttek gondolataikban felidézik vagy egymással megbeszélik az előző este látott filmet, a gyerekek eljátsszák, s ezáltal kommunikálnak egymással: így közlik a meg nem fogalmazott gondolatokat. Sajnos nagyon sokszor a tévében vagy videón látott filmek nemcsak értékes ismereteket közvetítenek, hanem mintát is adnak az agresszivitás legkülönbözőbb formáira, és rengeteg szorongást, félelmet keltenek. Az óvodás korú gyerekek többsége a filmek agresszív mozzanatait ismétlik meg játékaikban, az agresszív szerepekkel azonosulnak. A gyerekek a szabad játékidő alatt leggyakrabban a film történéseit játszották el. Még játékon kívül is sokat beszélgetnek a tévében vagy videón látott műsorokról. A rajzfilmek, a kisgyerekek kedvenc műsorai tartalmazzák a legtöbb erőszakot. Óvónőinknek a legnagyobb gondot az agresszív szerepekkel kapcsolatban kialakítandó pedagógiai magatartás okoz. Például megfigyeltem, hogy a fiúk főleg az üldözést, a lövöldözést, a gyilkosok elfogását játsszák el. Annak ellenére, hogy a pozitív hőssel azonosulnak, a szerepek eljátszásakor a negatív figurákat is megszemélyesítik.

Mi a valóság?

Tévénézés közben – ellentétben az élő mesemondással – nem tudják a gyerekek megítélni, hogy mi a mese, s mi a valóság. Sokszor igaznak és valóságosnak fogják fel a filmekben látott eseményeket, s ez többnyire káros. Megnyugtatóbb az, ha hagyjuk, játsszák ki magukból az élményeiket, nem fojtjuk beléjük, mert akkor vissza-visszatérő problémájuk lesz. Ezért inkább álljunk be közéjük játszani, s szereplőként el tudjuk érni, hogy az ne durvuljon el a cselekmény túlságosan.

Mit tegyen az a szülő, aki látja, hogy gyermeke játékában a tévéadások agresszivitása érvényesül? Elsősorban át kell gondolnia, hogy mi lehet az oka az agresszív minták utánzásának. Az agresszió mindenképpen félelmet, feszültséget kelt, és megismétlése a játékban ezt a feszültséget újrateremti, sőt a játék folyamán esetleg még fokozza is, majd befejeztével feszültségcsökkenést eredményez. Maga a feszültség átélése, ha nem jár vele túlzott félelem, lehet örömforrás is, hiszen ezért játsszák el újra meg újra.

Nem valószínű, hogy a fiúkban több szorongást okoz az effajta filmek nézése, mint a lányokban. Inkább a fiúk alkati, fejlődés-lélektani, s talán társadalmi okokból is szívesebben azonosulnak az agresszív szereppel. Elképzelhető, hogy a fiúkat amúgy is feszíti harci vágy, az „odavágás”, a „lövöldözés” óhaja.

Az öncélú verekedés, a birkózás egyáltalán nem elítélendő a fiúk szórakozásában, ha nem bántani akarják egymást, hanem csak erőiket gyakorolják. Szerencsés megoldás az olyan harc, amikor a nem látható, a távolban lévő ellenséggel küzdenek.

A szülő törekedjen arra, hogy gyermekével együttjátszva minél több kreatív megoldást keressen, hogy az „elbújást”, a „menekülést”, a „kergetőzést”, az „elsősegélynyújtást” újra átéljék.