A gyermeki kommunikáció rejtett tartalma

A gyerekekkel jó beszélgetni. Ha a kissé fárasztó „miért?” korszakon már szerencsésen túljutottunk, egyszerre azt tapasztaljuk, hogy a minden iránt nyitott, érdeklődő, a legalapvetőbb összefüggésekre is rákérdező kisgyerekkel tulajdonképpen élvezet társalogni, a világ dolgait újra szemügyre venni, megvitatni, és bizony gyakran nem is olyan könnyű megtalálni a helyes választ a kérdéseire.

Milyen gyorsan repül egy szirti sas? Hány tojást rakott évente a tirannoszaurusz rex? Hogyan tanítja a madár mama repülni a fiókáit? Ilyen, és még hány efféle kérdés hangzik el naponta, melyekre a jó szándékú, ám lexikonaggyal nem rendelkező szülő csak hümmög, vagy ígéretet tesz, hogy majd utánanéz az interneten. Vannak azonban a kicsiknek olyan kérdéseik is, melyeknek nem a nehézsége, inkább váratlansága, látszólagos tartalmi oda nem illése lepi meg a szülőt. Hogyan kerülnek a gyerekek az árvaházba? Hogyan különböztetik meg a kórházban a sok egyforma csecsemőt? Igaz-e, hogy manapság egyre tovább élnek az emberek? Meg fogják-e fejteni az örök élet titkát? Hány foga van egy krokodilnak, és milyen erős az állatkert kerítése? Van-e minden utasnak ejtőernyője a repülőn? stb. Sokszor nem értjük: Hát ez meg honnan juthatott éppen most az eszébe? – Pedig a gyermek kérdései, az őt foglalkoztató témák rendszerint nem véletlenül bukkannak fel, nagyon is kapcsolódnak aktuális életük valódi problémáihoz, az őket éppen nyomasztó félelmekhez, csupán a bennük elrejtett üzenet kódolva van. Ahhoz, hogy a kicsi valódi kérdését, az őt valójában foglalkoztató problémát megértsük, ezt a kódot kell megfejtenünk.

Amikor a gyermek árvaházról, vagy a kórházi csecsemők összecserélhetőségének problémájáról kérdez, valójában talán azt szeretné tudni: őt, ugye, biztosan nem cserélték el? Az ő szülei, ugye, vérszerinti szülei? De nemcsak a kérdések, sokszor a gyermek által elmondott hétköznapi történetek is rejtett mondanivalót hordoznak, olyan ki nem mondott, de a kicsi számára nyomasztó kérdést, melyre a lelke mélyén megnyugtató választ vár a szüleitől. Az efféle történetek ki nem mondott félelmeket tükrözhetnek: „Ugye, az én szüleim nem fognak elválni? Lehet, hogy a gyerekek engem is ki fognak nevetni, ha valamit nem tudok? Mi lesz, ha hozzánk is betörnek, amíg mi alszunk?” Tehát először a kicsi szorongását igyekezzünk megérteni, és valamilyen megnyugtató választ adni rá! Egy új óvodába kerülő kisfiú pl. ezekkel a kérdésekkel fordult mamájához és az óvó nénihez: Ki törte össze ezt a játékot, és ki festette ezeket a csúnya festményeket a faliújságon? Az édesanyja, aki azt hitte, fia kritizálni, leszólni próbálja az új helyet, zavarba jött, szégyellte magát gyermeke viselkedése miatt, ezért rászólt: Ejnye, miért vagy ilyen goromba, hiszen annyi szép játék van itt, aminek semmi baja, és a gyerekek festményei is igazán helyesek, kérj szépen bocsánatot! Az óvó néni azonban, aki elértette a kisfiú szavai mögött meghúzódó valódi kérdéseket, (t.i. hogy milyen büntetést kap az, aki elront valamit, és hogy elvárják-e itt, hogy ő szépen tudjon rajzolni) így válaszolt: „Előfordul, hogy egy játék használat közben megsérül, vagy tönkremegy, nem kell nagy ügyet csinálni belőle. Festeni pedig azért szoktunk, mert szeretünk, de ha nincs kedved hozzá, neked nem kell.”

És csodák csodája, az anyja dorgálását dacosan fogadó, félelmében mégis belé kapaszkodó kisfiú egyszer csak az óvó néni felé fordult: „Én szeretek festeni, és ezeknél sokkal szebbeket is tudok!” Innen már természetesen könnyű dolga volt a pedagógusnak, hiszen csak ennyit kellett mondania: „Nagyszerű, akkor gyere, fessél valami szépet, majd azt is kirakjuk a faliújságra!”, és a kisfiú már meg is fogta a bizalmát elnyert új óvó néni kezét, és indultak be az ismeretlen gyerekek közé. (gya, he)