A gyermekek védelmében

Hogy most magam is tollat fogtam, arra két – bár egymástól különböző – írás (szerintem) nagyon is összefüggő témája késztetett. A komáromi Delta című hetilap egyik korábbi számában olvastam egy beszélgetést, amely Dr. Strédl Terézia pszichológussal készült. Neves szakemberünket arról kérdezték, hogyan reagáljon a szülő, ha a gyermeke rossz bizonyítványt visz haza. A másik írás az Új Szó Iskola utca c. mellékletének hasábjain jelent meg: „Tanítsunk még többet?” címmel. A pszichológusnő az említett beszélgetésben, amellett hogy a szülőknek megszívlelendő, hasznos tanácsokat adott, számos, a gyermek – szülő kapcsolatban észlelt hiányosságra is rámutatott. Többek közt arra, hogy: „Sok szülő egyszerűen nem ismeri a gyereket. Ismeri saját elvárását, tudja, hogy milyen gyereket szeretne, s ehhez igazítja a bizonyítványt. Viszont a gyerek képességei nem olyanok. Szereti a szüleit, de nem mindig tud eleget tenni az elvárásoknak.” Jómagam arra is felfigyeltem, hogy a gyerekkel szembeni túlzott elvárások gyakori okozója az is, hogy a szülő nemcsak a gyermekét nem ismeri, de az iskolát sem. Az emberek többsége az iskolát olyannak képzeli, mint amilyen az az ő gyermekkorában volt. Pedig teljesen más.

Itt kezdődnek a gondok

A „Tanítsunk még többet?” című írás így fogalmaz: „A modern pedagógiai irányzatok nagy tévedése, hogy azt hiszik, akkor eredményesek, ha minél többet megtanítanak , minél kisebb gyerekeknek.” Hát igen! Ahogy mondani szokás: - itt van a kutya elásva. Itt kezdődnek a gondok. Hogy a „nagy tévedésnek” mik a következményei, azt a legvalósabban a gyakorló pedagógus tapasztalja. Egy – egy „modern (vagy annak hitt) pedagógiai irányzat”, egy-egy „nagy tévedés” gyermekek sokaságát teheti tönkre; pedagógusokat, – akik a rájuk erőszakolt nagy tévedések (teljesíthetetlen tantervi követelmények, rossz módszerek stb.) miatt nem tudnak lelkiismeretüket megnyugtató eredményeket elérni – tesz idegileg tönkre, késztet pályaelhagyásra.

Milyen a mai iskola?

A „romlása” már a nyolcvanas évek elején az ún. „új koncepcióval”, a tananyag mennyiségének növelésével elindult, és az egyre nagyobb követelmények következtében kialakult egy, a gyermeket semmibe vevő, lélekölő, tananyag és teljesítményközpontú, mai iskola. Az alsó tagozaton a heti kötelező tanítási órák száma 22-26 között mozog, a felsős tanulóké 29-31. Alig van olyan tantárgy – „lazább” tanítási óra (kiváltképpen hiányzik a napi testnevelés), amely ne igényelne a gyerektől teljes odafigyelést, összpontosítást. Minden pedagógus azt szeretné, ha az óráján rend lenne, a gyerekek aktívak lennének. Lehetséges ez napi 6-7 órán keresztül? Képes erre a gyerek? Mondjuk ki kerek-perec: nem! A hatodik, hetedik tanítási órák idejére még a legnagyobbak is elfáradnak, hát még a kicsik! Ezek az órák bizony már (enyhén szólva) nem a leghatékonyabbak. A még máig is „mindenható” központi tanterv viszont törvény (előírja a kötelező óraszámot, tananyagot), amelyet az iskolának, pedagógusnak meg kell tartania. Amellett, hogy sok a kötelező óra, ráadásul a tananyag túlteoretizált (lexikális jellegű) és túlzsúfolt. Az alapiskola nagyon sok felesleges, a gyakorlati életben hasznavehetetlen ismeretet tanít.

Elveszünk a részletekben

A kevesebb sokkal több volna! Az alapiskola megnevezés találóan, sokkal jobban, mint az általános, utal az iskolatípus jellegére, feladatára. A zsúfolt tananyag a közepes és gyengébb képességű tanulók számára – és ők vannak többségben – megemészthetetlen. A szaktanító szelektálna, de nem mer. Nem teheti, mert mi van akkor, ha jön az ellenőrzés, a bürokrata tanfelügyelő (jobb helyeken ez a státusz már megszűnt, szaktanácsadók működnek helyette), a tantervre épülő, központilag összeállított teszt, felmérő, vagy a középiskolai felvételin (a szaktanító által feleslegesnek vélt) az éppen kihagyott anyagrészekre utaló kérdés. A pedagógust a kényszer – teljesítve a tantervet, átvéve az előírt tananyagot – s az idő is hajtja, sürgeti. Megy-megy előre, minek következtében egyre több lesz a munkatempót nem bíró gyerek, aki aztán éveken át a kudarcok sorozatát éli meg, minden iránt közömbössé, szorongóvá, neurotikussá, agreszszívvá, deviánssá válik. Nem érdekli milyen lesz a bizonyítványa. Pedig a mai gyerek is tiszta lappal indul. Hosszú pályafutásom alatt – szaktanítóként, osztályfőnökként, karvezetőként – számtalanszor meggyőződtem arról, hogy a gyermekben ma is ott van az önmegvalósítás vágya, a becsületes, jól elvégzett munkából fakadó sikerélmény igénye. Éppen ezért a jövő iskolájában egy a fontos: a gyerek!

(A szerző a komáromi Béke Utcai Alapiskola nyugalmazott pedagógusa.)