Adventi mesekalendárium 26.: Újra otthon

– Hajrá, manógyár! Még százhúsz cipősdobozt kérek a társasjátékosztályra – rikoltozta Dönci a hangosbemondón keresztül. Végre megtalálta a neki való munkakört, és buzgón lelkesítette társait, akik látástól Mikulásig – így tartja a manómondás – dolgoztak az utolsó ajándékok becsomagolásán.

Fedor és Hanna az istállóban segédkeztek. Felkantározták a szánhúzó kutyákat, Reménykére feladták Jégcsapretek vezérvontató kengyelét. És igyekeztek megnyugtatni a Télapó fogatának újdonsült csapatát, hogy életük második repülése sem lesz rosszabb, mint az első volt néhány nappal ezelőtt.

A rénszarvasok egyike sem tért vissza a keresőcsapatból. Télapó gondterhelten simogatta ősz szakállát az alkonyi fényben ragyogó kifutópálya mellett. Hamarosan megtelnek a zsákok, a manók az utolsó ajándékokra is rákötik a masnit, neki pedig egy szál rénszarvassal kell megtennie a 117 millió kilométeres utat.

– Veled tartunk, Télapó – veregette hátba Hanna a gubbasztó piros pufikabátot.

– Talán sikerül – motyogta a Télapó csizmája orrát méregetve.

– Talán sikerül – ismételte Fedor a Télapó szavait.

Reményke délcegen masírozott ki a kifutópályára, a huskyk, malamutok, bernáthegyiek és szamojédek kapkodták a mancsaikat, hogy lépést tartsanak a vezérszarvassal. A Télapó és a gyerekek beültek a dugig megpakolt ünnepi szánba, aztán nagy kurjongatások közepette nekiiramodtak. Reményke és a csilingelő varázscsengettyűkkel feldíszített alkalmi fogathúzó kutyák egy ugrással elrugaszkodtak a földről, aztán ugyanazzal a lendülettel bucskáztak bele a hóba. Túlságosan nehéz volt a rakomány. A kutyák pedig még soha nem cipeltek sok ezer tonnás csomagokat.

– Mégsem tudunk felszállni – kesergett a Télapó.

– Talán mégis! – rikkantott Reményke megpillantva a távolban Hópehely fehér üstökét. Megérkezett a segítség! A két szarvas legelöl, hátul a kutyák, Hanna pedig gyorsan kivezényelte a manókat a gyárból, hogy tolják meg a szánt, így nagyobb lendületet kapott a fogat, és pillanatok alatt a levegőben találták magukat.

– Sugárturbinákat bekapcsolni! – harsogta a Télapó.

– Teljes sebességgel előre! – kiáltotta Hanna őrsvezetőket megszégyenítő magabiztossággal.

A Télapó korát és pocakját meghazudtolva huppant be a kémények száján, Hanna adogatta a lányoknak szánt csomagokat, Fedor pedig a fiúk ajándékait, így kétszer olyan gyorsan végeztek Amerika, Ázsia, Ausztrália és Afrika felett. Végül Európa országait járták körbe. Mire az első csillag megjelent az égen, utolsó állomásukra, a Csikós Béla utcába is eljutottak.

Az ötös szám alatti kis ház udvarán megállt a szán, mire Dédimama, Anya és Apa kiszaladtak a kertbe.

– El sem hinném, ha nem a saját szememmel látnám! – ámuldozott Anya szorosan magához ölelve a felé futó Hannát.

– El sem hinném, ha nem a saját szememmel látnám! – ismételte Apa Anya szavait, és nyakába kapta világjáró kisfiát.

– Bizony én elhiszem! – mosolygott Dédimama, és régi ismerősként üdvözölte a Télapót.

– Hogy s mint vagy, öreg barátom? Látom, kutyaszánra cserélted a rénszarvasokat – nevetett Dédimama.

– Drága Dédimama, kislány korod óta nem találkoztunk – ölelte őt a Télapó.

– Van itt néhány csomag, amit még kézbesítenetek kell, mielőtt feljön a nap – mondta Dédimama, és elővett egy jókora tarisznyát, benne egy Holle anyónak szánt vadonatúj tollpárnával, egy díszes péklapáttal a kemencének, egy egész trappista sajttal a kisegérnek, frissen sült pampuskával Lucának, pamutgyapjúval a sárkánynak, viccgyűjteménnyel a huncut lemmingeknek és két beszélő plüssmackóval a jegesmedvéknek.

– Karácsonykor nem csak kapni, de adni is százszoros öröm – kacsintott Dédimama Hannára és Fedorra, akiket ott vártak az ajándékok a cserépbe ültetett girbegörbe fenyőfácska alatt.

Vége