Gizi néni és az államnyelv

A csapatban én voltam az egyedüli magyarul is tudó, a terepet régóta ismerő „helyi” kutató, aki sok mindent látott már, de be kell, hogy valljam, olyan nagy tálca rétessel, mint itt, ritkán várnak a munkanapjaim elején! „Gizi néném* sütötte”, tudtuk meg, s az a bizonyos Gizi néni percek múlva maga is megjelent az aznapi munkánknak teret adó helyi kultúrházban. Meg is torpant azonban az ajtóban, és onnan jó ideig nem tágított. Köszönés után azonnal elnézést kért, hogy ő tudja, hogy mi mit akarunk tőle, ő itt is van, mert mondta a szervező úr, hogy ha őt is deportálták, hát jöjjön ő is. Na de higgyük el, ő igazán nem tud sokat mesélni. A kezét tördelve ismételgette, hogy ő csak azt tudja, ami a családjával történt, semmi mást. De tényleg semmi mást. A levegőben szinte vágni lehetett a félelmét.

Miért bízzon most bennem?

Gizi néni a maga hús-vér valóságában, ott a terem bejáratában egy személyben testesítette meg a szlovákiai magyar idős emberek egyik legnagyobb dilemmáját. Utasították felsőbb körből, hát eljött! A vendéget illik megvendégelni, hát rétest is sütött. Meghurcolták a múltban, ha erről kérdezik, hát mesélnie kell. Ha másért nem, hát a közösség jó híréért! Engedelmeskedett, de a bizalmatlanságát meg nem tagadhatta.

Szakemberként talán frappáns módszertanon illik ilyenkor gondolkodni. Én viszont nem tudtam nem látni benne a saját nagyanyámat, az ángyaimat, akik amikor az én gyerekkoromban a postás hozta számukra az államnyelven írt ajánlott levelet, szintén kissé megtorpantak. Mindig tartottak tőle, hogy vajon mit akarhat tőlük (vagy akit belőlük látott, az Alžbetától, az Irenától) az állam? Ott volt a kétség és a szégyen, hogy egyáltalán érteni fogják-e, ami kacifántos mondatokban szlovákul oda le van írva. Vagy mi van, ha netán be kell menni a hivatalba, és ott nyilatkozni, elintézni, aláírni... Kitörölhetetlenül él bennem az a mozdulat, ami az utcaajtóban, a vonakodó, egyetlen aláírásukban benne volt mindig.

Ott, abban a kis kultúrházban ugyanezt éreztem. Tudtam, hogy ha messziről jött, tanult idegenként Gizi néni bizalmát valamiképp el nem nyerem, nyomban mehetünk is haza mindannyian. Elkezdtem hát mesélni, hogy én (és ez tényleg így van!) hiszek abban, hogy a személyes emlékek a legfontosabbak. Hogy engem pontosan az érdekel, ami Gizi nénivel kislányként történt, ahogy ő megtapasztalta azokat a nevezetes, embert próbáló időket.

Az évtizedes bizalmatlanság azonban kemény dió. Nem hat rá holmi pár perces monológ egy idegen szájából. A helyzetet pedig nyilvánvalóan az sem segítette, amikor a kultúrház másik végéből átszűrődött a kollégáim beszélgetése. A fiatal férfiak ugyanis, akikkel aznap ebben a kis faluban megjelentem, éppen azt a nyelvet beszélték, amit annak idején annak a hatalomnak a képviselői, akik Gizi nénit és a családját rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe sodorták.

Gizi néni lényéből csak úgy sütött a kétség, hogy miért bízzon ő most bennem, bennünk. Miért akarjuk tudni, amit tudni akarunk? Ha ezt most mind elmeséli, lehet-e ebből neki baja? Mert hát... ezek azért nem voltak „mindegy dolgok”...

Összeszorult a szívem. Értettem, éreztem a helyzetét. Ebben nőttem fel, hogy az emberek féltek körülöttem. Azt mondták, jobb csak szépen csendben maradni. Mennyiszer, de mennyiszer hallottam, hogy a dédapámat, aki nem akart meghajolni a hatalom akarata előtt, sokszor felverték álmából, családja szeme láttára hurcolták be a hivatalba. Akaratlanul is megtanultam tőlük, hogy jobb csak mindig résen lenni. És hiába születtem már békeidőben, hiába volt meg velük ellentétben minden lehetőségem, hogy kiválóan megtanuljam az állam nyelvét is, még ma is előfordul néha, hogy az én hangom is beleremeg, amikor egy hivatalban szlovákul intézkedni kell.

A saját neve, és a hivatalos

Abban a kis falusi kultúrházban, az adott helyzetben nem tehettem mást, mint hogy biztosítottam Gizi nénit, hogy annyit mesél, amennyit jónak tart. Bármit mond is, azt mi a lehető legbizalmasabban kezeljük. Hogy nyomatékosítsam ezt, odanyújtottam egy írásbeli tájékoztatót is arról, mi fog történni a rögzített emlékeivel. Neki csak itt, a papír alján kellene aláírni, mutattam, hogy később is tudják, ő ebbe az egészbe beleegyezett. És ekkor, mint a hideg zuhany, úgy ért a felismerés, hogy a nemzetközi projektünk adatvédelmileg tökéletesnek hitt dokumentációja csak a fővárosban állja meg a helyét! A papír, amin az állam nyelvén, na meg angolul szerepel minden, nemhogy megerősíti a traumát átélt időseket abban, hogy nyugodtan beszélhetnek, hiszen a kutatók etikusan és az adataikat maximálisan tiszteletben tartva fognak majd eljárni, hanem épp az ellenkezőjét éri el! Ekkor már tudtam (de túl késő volt már), hogy a nyelvváltással is járó traumák vizsgálatát nem lehet egy olyan nyelvű papírral biztosítani, amelyhez hasonlóval ugyanezeket az embereket korábban sarokba szorították. Mert mit ért Gizi néninek a GDPR, az európai adatvédelmi tájékoztató ékes szlovák és angol nyelven, ugyan már!

Dühös voltam magamra, hogy a csudába nem vettem észre (Cseh)szlovákiában felnőtt magyarként, hogy ez lesz. Láttam Gizi nénin, hogy már egyre kellemetlenebb számára a helyzet, és bár nem győztem meg teljesen, a tekintetembe, és a kezébe nyomott papírlapba kapaszkodva mégis egy kis bizalmat szavazott nekem. Lassan beljebb sétált a terembe és rábólintott az idegen nyelvű papírra is. Leült a számára kijelölt asztalhoz, elővette a személyi igazolványát, és írni kezdett. Kezei erősen szorították a vékony írószert, talán csak mert elszoktak már a betűvetéstől, de szinte biztos voltam benne, hogy a görcsös tartásban benne voltak az elmúlt évtizedek tapasztalatai is. Ahogy kanyarította a vonalakat, felsejlett, hogy nem a „saját”, hanem egy „másik” nő nevét írja papírra. A nyilatkozaton Gizi néninek, aki nekem az ajtóban bemutatkozott, nyoma sem volt! Ott feketén-fehéren a nevének lefordított verziója állt. Mert a papír hivatalos. A hivatalos, az szlovák. És abban a közegben ő Gizi néniként már meg is szűnt létezni. Szavak szinte el sem hangzottak még, a teremben tartózkodó szlovák kollégák mit sem regisztráltak az egészből, de ebben a pár percben ott volt az aznapi interjúnk lényege!

Szorít az idő, eszméltem fel, amint mellénk lépett Martin, a fiatal történész munkatárs. Rápillantott az idős asszony asztalon heverő személyijére, aztán meg az aláírásra. Az adatok passzoltak, remek – nyugtázta boldogan, hiszen számára eggyel több interjúalanyunk lett, azaz eggyel közelebb léptünk a projektben vállalt feladatok teljesítéséhez.

„Haladnunk kellene, kezdjük el rögzíteni a beszélgetést!” – mondta nekem szlovákul. Én meg jobb híján magyarul ismételgettem az idős asszony magyar nevét, hogy amennyire lehetséges, aznap Gizi néni és ne a lényének kényszerszlovákosított „verziója” legyen az én beszélgetőpartnerem. Nevén szólítottam, mondtam, hogy „Gizi néni, én nagyon hálás vagyok, hogy itt van”, és megismételtem, hogy én pontosan a Gizi nénis élményekre, tapasztalatokra vagyok kíváncsi. Megmutattam, hová üljön le, megbeszéltük, hogy kényelmes-e a szék, kérdeztem, hozzak-e neki vizet vagy bármi mást. Ott voltam teljes lényemmel közel hozzá, hogy érezze, a jelenben az emlékeivel biztonságban van.

Amikor úgy láttam, picit ellazult, és már nevetgéltünk is valamilyen véletlen nyelvbotlásomon, bekapcsoltuk a hangrögzítőt. S egy csapásra jöttek is a további buktatók. Kiderült, bűntudata is van, mert nem is tudja, hogyan meséljen nekem a múltjáról. Hiszen nem szokott ő ezekről a dolgokról beszélni. Mert nincs is itt miről. Hát őket is deportálták, meghurcolták, de hazajöttek és kész. Ők hazajöttek, aztán ment az élet tovább. Keményen kellett dolgozniuk mindig. A szomszédék, na azok fehérlaposok voltak, azok többet nem jöhettek haza, meg hát a zsidók a faluból, azokkal is ki tudja, mi lett... És hát ilyenekről nem is beszélnek már, mert hát minek, mi értelme van. Kárpótlás itt úgyse lesz, ezektől. De itt elharapja a mondata végét, és témát vált. A jelenről kezd beszélni. A gyerekeiről, akiket egyáltalán nem érdekli az ilyen, az unokákat meg aztán pláne nem. Már rég nincsenek is a faluban, elment mind külföldre, németbe meg spanyolba. Azok már nem jönnek ide vissza, az már biztos, summázza szomorúan.

Adattá sűrített sorsok

Hetekkel később, amikor már a fővárosi irodámban egy hanganyagról hallom vissza Gizi néni hangját, és egy Excel táblázatba kell sűrítenem a legfontosabb tanulságokat, hosszú percekig nem mozdulnak a gépeléshez szokott ujjaim. Hálás vagyok ennek az idős asszonynak, hogy összeszedte a bátorságát, és ismeretlenként bízott bennem. Éppen ezért, Gizi néni és az aznapi többi beszélgetőtársam iránt érzett tiszteletből nem tudom kategorikusan kijelenteni és egy rubrikába sűrítve összegezni azt, hogy mi volt az egyetlen, vagy a legfontosabb traumájuk. Mert hát hogyan lehetne rangsorolni az ilyen dolgokat? De azt sem lehet egy ablakba sűrítve egyértelműen leírni, hogy a negyvenes években meg azóta is ki volt a teljesen magyar a családjaikban, ki volt egy az azóta elsumákolt négyszázezer „reszlovák” közül, kinek mi volt az első és a második nyelve, amelyen tudásra majd megélhetésre tett szert. Hiszen aki a hivatalos papíron a kollégáimnak évtizedekkel korábban szlovák iskolába járó Helena, az nekem aznap Ili néni volt. Aki a gyerekkori barátainak Józsika, a feleségének évtizedek óta Jožko, és olyan természetességgel váltogatja a szlovák és a magyar nyelveket a falusi kultúrházban, mint ahogy reggel felkel a nap, este meg megjelenik a hold az égen... Na, arról én hogyan írhatnám le 2022-ben egy szóval, és hogyan tehetném a statisztikai kimutatás részévé, hogy milyen, ha ő saját maga sem tartja fontosnak a rangsorolást?

Már ennek az egyetlen napnak a tanulsága is azt mutatja, hogy a legegyszerűbbnek tűnő válaszok, főleg ha a hozzájuk csatolt félelemtől, dühtől, megbánástól vagy szégyentől lecsupaszítjuk őket, gyakran a legbonyolultabbak. Az egyéni, az évtizedekkel ezelőtt megélt és a ma szavakba öntött „valóság” hihetetlenül képlékeny. Függ attól, hogy ki, mikor és hol kérdezett, milyen nyelven, és mennyire empatikusan tette azt... És persze az adattá soványodott élettörténetek hónapokkal későbbi meghallgatásakor van-e, lehet-e mersze a kutatónak észrevenni az örökké változó, érzelmekkel átitatott és sokrétegű „valóságot”...

*Gizi néni nevét a történetben etikai okokból megváltoztattuk

Tóth Erzsébet Fanni írása

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/6. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene