Búcsú Mészáros Emőkétől

Kedves Emőke!

Egy hónapja múlt, amikor egy csütörtöki napon a telefonban arról beszélgettünk, hogy másnap kezdődik a bábos képzés, Te reggel Budapesten felülsz a vonatra, Dunaszerdahelyre érve besétálsz a Csemadok-házba, közösen megnézzük, hol lesz majdan a bábos műhely, utána kimegyünk a szakmunkásképző diákszállójába, ahol már várnak híveid, barátaid, egyszóval azok, akiknek éppúgy, mint Neked, a bábozás az életük.

A telefonálás közben arra gondoltam, nehéz lesz a csomagod, mert nemcsak a bábos kellékeidet hozod-húzod kis kerekes kofferodban, hanem az elmaradhatatlan táska is a kezedben lesz, amelyben saját könyvtáradból ajándékozol nekünk könyveket. Mire kimondhattam volna, Emőke, nehéz lesz a csomagod, már mondtad is a telefonba, jó idő lesz, ne gyere elém, sétálok egyet, fél kettő táján ott leszek.

Másnap Kecskés Marika mondja, felhívtad őt, és bejelentetted, beteg vagy. Arra gondoltam, felhívlak, mi is történt valójában, de halogattam a telefonálást pár napig, mígnem bábos ismerőseim hozták a hírt: véglegesen itt hagytál bennünket, a Duna Menti Tavaszt, a bábos képzéseinket.

Most tudatosult bennem, négy évig nem telt el egyetlenegy Duna Menti Tavasz sem nélküled. Amikor 1999-ben Dusza Pistával és Kecskés Marikával azon töprengtünk, hogy a gyermek bábozók és színjátszók fesztiválját hogyan tudnánk megerősíteni, jött az ötlet: képzéseket kell rendezni. Akkor már új kormánya lett Szlovákiának, és megpályázhattuk a képzési programunkat. ĺgy találkoztunk személyesen először. Akkor hirtelenjében nem emlékeztem, hogy édesanyáddal, Mészáros Vincénével már fesztiválvendégünk voltál korábban. Neked köszönhetően három éven keresztül Kemény Henrik személyében a fesztiválnak világhírű vendége is volt. A varázslatos Vitéz Lászlót is Te hoztad el hozzánk. Minden előadásán ott asszisztáltál a paraván mögött, segítetted Heni bácsit, hogy a nézőtéren ülő gyereksereg önfeledten szurkolhasson a jó győzelmén a gonosz felett. Nem tudom, gonosz-e a halál, csak azt tudom, most ő győzött.

Most is készültünk arra, hogy bemutatjuk a Kiskakas gyémánt félkrajcárja árnyjátékos bábos műsorodat, vittük a paravánt, a bábokat, a reflektorokat, hogy a képzésen részt vevők a korábban kiosztott szerepüket felújítsák, meghallgassák véleményedet a bábok vezetéséről, egyáltalán arról, milyen csodálatos az a világ, amelyben a bábok élnek. Mikor bejelentettük, hogy a képzés egyik része, a pedagógiai bábjátszás hiányodban elmarad, sokan közülünk nem vették komolyan, és azt mondták: nem baj, majd tavasszal, és utána a DMT-n.

Évente háromszor jöttél közénk, három alkalommal töprenghettünk közösen azon, milyenné válik majd a felvidéki bábos mozgalom, milyen módszereket alkalmazzunk, hogy az óvónők, a csoportvezetők szakmai ismerete gyarapodjék.

Most, amikor összegezni kell, mert rákényszerített a sors, tudatosult bennem, bennünk, mindig szolgálni jöttél közénk, mint ahogy az életed is a szolgálat jegyében telt. Mégis mit tudtunk meg Rólad, volt-e időnk arra, hogy a bábozás világán keresztül megismerjük azt a Mészáros Emőkét, akinek kezében a már használhatatlannak tűnő pálcákból, huzalokból, rongyokból csodálatos bábuk kerekedtek ki, csodás történetek elevenedtek meg. Még a bábozással ismerkedőket is elvarázsoltad, láttuk rajtuk, mert a csoda néha-néha előbukkan, megmutatja magát.

Tudtuk, hogy a Bábjátékos Egyesület elnöke, örökmozgója vagy. Sejtettünk egy álmodat, házat akartál az egyesületnek, ahol kiállításokat, műhelyt lehet szervezni. Vajon most beteljesül-e? Mindig úgy egyeztettünk időpontokat, hogy ne keresztezze más bábos fesztivál, képzés időpontját, legyen időd s erőd a felvidéki csapatra is. Nemcsak jöttél, okítottál, hanem kiállításon mutattad be a gyerekseregnek a magyar bábozás ezer évét, amelyről CD-lemez is készült. Sokat meséltél az előkészületekről, majd hoztad egy őszi tanfolyamra. Akkor, a helyszínen Dusza Pista féltve őrzött és lízingelt laptopján néztük meg először. Mertünk-e volna akkor arra gondolni, hogy a rákövetkező évben a Teremtő elszólítja közülünk Pistát, majd rövid idő elteltével Téged.

Óhatatlanul a bárányfelhők jutnak az eszembe, meg a dunaszerdahelyi vasútállomásra begördülő budapesti gyors. Az első azért, mert több barátom mellett ott látlak, ahogy kezedben az elmaradhatatlan bábuval figyelsz bennünket, az itt maradtakat, jól sáfárkodunk-e a tanultakkal. A második azért, mert pereg a le nem forgatott film előttem: beáll a vonat az állomásra, kinyílnak az automata ajtók, nehéz pakkoddal előbukkansz a leszállók közül, és mesélni kezded, mi történt a bábok országában, amióta nem találkoztunk. Mire a szálláshelyre – a képzelt bábszigetre – érünk, már mindent tudok, és átadom a helyemet a többieknek. Félrevonulva a Fürge Irkát, a fesztiválújságot olvasom, amelyben ezt írod:

„Nagyon fontos az, hogy az ember ne csupán a munkájának éljen, hanem az életben a szépet, a művészetet is észre tudja venni. Az öröm pedig a tisztától, a széptől, a jótól nem szabad, hogy távol essen. Azzal össze kell, hogy kapcsolódjon.”

Krédód, krédónk is lehetne ez a pár sor. Isten adjon erőt, hogy mi, az itt maradottak ne térjünk el ettől.

Emőke, búcsúzunk:

a felvidéki bábos csapat nevében Huszár László